Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
Röviddel éjfél után Budapet külső védelmi övéből is kezdtek jelentések érkezni arról, hogy szovjet csapatok felderítő vállalkozásokat hajtottak végre egyes védelmi állások ellen. Ismét felhívtam Nagy Imre miniszterelnököt és ekkor életem legdrámaibb beszélgetése zajlott le köztünk.” „Miniszterelnök Bajtárs! Immár kétségtelen, hogy a Szovjetunió háborút indított ellenünk. Az első szovjet hullámok már Budapest külső védelmi övét támadják. Nincs megbízható kapcsolatunk minden védelmi állással és körzettel. Mivel mostanáig arra utasítottuk a csapatainkat, hogy ne tüzeljenek, sok parancsnok nagyon bizonytalan lehet. Lehet, hogy csak későn intézkednek majd, a szovjet csapatok lerohanhatják őket. Egyetlen választásunk van: vagy a Miniszterelnök Bajtárs, vagy én azonnal adjunk ki egy rádiókiáltványt. Értesítsük csapatainkat, hogy háborúban állunk a Szovjetunióval, ennek tudatában kezdjék meg védelmi harcukat!” „Ez politikai ügy, mint vezérkari tisztnek, tudnia kell, hogy ilyen nyilatkozatot tenni a kormány és nem a katonaság dolga. Megtiltom, hogy ilyen kiáltványt bocsásson ki!" „Tökéletesen tisztában vagyok ezzel. Éppen ezért javasoltam, hogy a Miniszterelnök Bajtárs adja ki a kiáltványt, vagy ha úgy kívánja, az Ön beleegyezésével kiadom én.” „Nem, sémiképpen nem adunk ki ilyen kiáltványt - mondta Nagy Imre. - Ez háborút jelentene és mi nem akarunk és nem is vállalhatunk háborút a Szovjetunióval. Különben is, Andropov nagykövet itt van mellettem. Arról tájékoztat, hogy a Szovjetuniónak nincs szándéka Magyarországot fegyverrel leigázni. Közösen próbáljuk Moszkvát felhívni tájékoztatásért. Most mennem kell. Kérem, tájékoztasson továbbra is az eseményekről!” Andropov, úgy látszik, ugyanúgy hitegette Nagy Imrét ezen az éjszakán, mint ahogy nekem hazudott két nappal korábban. A telefonkagylót természetesen Nagy Imre minden igyekezete ellenére sem vették fel Moszkvában. A szovjet kormány mondanivalóját tüzérségük közvetítette, nem a telefon. A hozzám beérkező jelentések egyre drámaibbakká váltak. A szovjet csapatok az Üllői út irányában áttörték a gyenge és fel sem riasztott védelmi övét. A honvédek tájékozatlanok voltak arról, hogy pontosan mi is történik. Már 4 óra lehetett, amikor a Népköztársaság útja felől egy szovjet páncélos oszlop közeledett hadiszállásunk felé. Az őrség riadóállapotban volt, de nem volt páncélelhárító fegyverünk. Én a második emeleti ablakból néztem ki, s láttam, ahogy' harckocsi harckocsi után lassan halad felénk. Nevetségesnek tűnt ebben a tragikus helyzetben, hogy az egyik harckocsi után egy tábori konyha volt felkapcsolva. Minden harckocsi tornya zárva, lövegei tűzre készen állottak. Nekünk csak egy választásunk volt: megvárni, hogy' vajon minket támadnak-e meg vagy továbbmennek. Bizonyos fokú megkönnyebbülést keltett, hogy az oszlop nem támadott meg minket, hanem a Parlament felé kanyarodott. Volt egy kis időnk az elhatározásra... Felvettem a Nagy Imrével összekötő telefont és azonnal hallottam Nagy Imre hangját. „Miniszterelnök Bajtárs, szovjet csapatok több helyen áttörték a védelmi övét és mélyen behatoltak a fővárosba. Egy harckocsioszlop éppen most halad el a mi épületünk előtt, és az eleje a Parlament felé veszi útját. Számolom a harckocsikat: egy... kettő... tizenhat...” Egypár pillanatig csend volt, s aztán a miniszterelnök hangja erős és határozott lett. Nem volt már olyan bizonytalan, mint órákkal ezelőtt. Sem remény, sem tétovázás nem csendült ki hangjából, de amit mondott, az végtelenül meglepett: „Köszönöm, nem kérek több jelentést". - Ezzel elbúcsúzott és letette a kagylót. Ez volt az utolsó mondat, amit közvetlenül nekem mondott. Forrás: Király Béla: Honvédségből Néphadsereg. 279-280. Királv Béla” 187
