Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
két, mellettük a „síndölös” mérői malom óriás-vízikerekét a Kapóson, a korai májusicseresznyét, a „szómapicakban" megpuhult naspolyát, a piros delavári szőlőt, a nagyapám borotvaélű kertészbicskáját, a tajték-pipáját és kostök dohányzacskóját, vadászpuskáját és Hektort, a nagyhűségű és szolgálatkész vadászkutyát, amelyet az uradalmi gazda lőtt agyon, kártevő hajlammal, merő „véletlen”-ből. Jelentette a Kiskutat a búcsútáján érő somokkal, a szomszéd földbirtokos fájáról elcsent szelídgesztenyét, a mézédes „lánycsö- csű” almát, a nyírfás harasztot, a jóillatű hársast, a katlanvölgyben fekvő almaillatú paraszti házat, a zengő útőórájával, színes üveggangjával, esténként a közeli toronyból élesen a fülembe hulló harangszóval, a zümmögő bukszusillatú temetővel, amelyben három József nevű ősöm kőfejfája vigyázott a kisfaluban élő negyedikre, az utolsó Józsefre. De jelentette a Kesét meg a Madárt is, nagyapám hókás két lovát, s az általuk húzott új kocsit, amelynek féderes ülésén nagyapám hajtott Kapósba - nagyanyámmal a kocsiderékban -, hogy a falu első futball labdáját megvásárolja számomra. Itt születtem a világháború harmadik esztendejében, akkor érkezve a szülői házba, amikor az udvaron - csaknem egyidőben - két koporsó is feküdt a ravatalon: az édesapámé és a testvérbátyámé. Mérő egészen más volt. Ez jelentette a gyermek és a kisiskolás kor esztendeit, izgalmas játékait, az utcai páros lityázástól az imádság-harangszó által végetvetett vásártéri futballcsatákig, a galambdúcok mesebirodalmát, a nagyanyám által fehérre pattogatott csikvándi kukoricát, a búcsú izgalmait, a karácsonyi és a szilveszteri esti istentiszteletek sejtelmes gyertyafényeit, a hajnali órák repeső örömeit a vitorági erdőre menet, a pirosán selymes bíborért való kocsizást, a halastavakat a Csicsi-dombbal, a messzi Ebédvesztőt, a tokaji legelőt, a csoportosi földeket, a Cingetőt, a malomalját a félelmetes „zuggó”-val, a dobogói hidat - mellette a Gaál fordulókat -, a Pepinéni vegyesboltját, amelyben a kocsikenőcstől a fédervájszig minden kapható volt, s végezetül az itt élő szép lányokat is, akik közül egyikbe-másikba - életemben először - volt szerelmes a kilenc-tíz éves kisfiú. De itt nőttem fel azzal az újlaki és mérői derék parasztsággal együtt, akik hatalmas szorgalmukkal, minta-gazdálkodással, látástól-vakulásig tartó munkájukkal, a morális tisztességükkel számomra mindig nemzetem tartópillérét jelképezték. Itt jártam iskolába 60 évvel ezelőtt. Abban, hogy életem második felében szülőföldem művelődéstörténetével kezdtem foglalkozni meghatározó volt a mérő-újlaki református elemi népiskola szerepe. Ma már minden történész tudja, hogy az a település, melynek egyháza és iskolája volt a múltban, az nagyobb értékű falu volt, mint a többi. A kaposmérői és újlaki elemi népiskoláról oly szépen író Fodor András költővel jómagam is szívesen emlékezem vissza azokra az első könyvekre, amelyekből megismerkedtem a betűkkel. Nekem is a mérői népiskolában kezdődött meg ismeretségem a könyvekkel. Minden érdem első tanítómé. Varga Pál mesterem volt a betűvetés megtanítója, s az első könyvekre való rákapatóm, de a szépírásra is ő tanított meg. Tanítóm mellett ugyanis - már 10-12 éves koromban miután a 6 elemit végeztem - praeceptor-, amolyan segédtanító voltam, aki ötödikes és hatodikos korában még iskolai bizonyítványokat is töltött ki szép írásával. Tanítóm adta először kezembe az iskolai könyvtár első köteteit is. A Senki fiait, Jókai Nagyenyedi fűzfáját, s Eötvös Károly az Alsóőrsi halászok című írását, saját könyvtárából pedig a magyar klasszikusok köteteit, amelyeket két nyári vakációmban olvastam át. Bejárhattam a saját könyvtárába is, nem irányította olvasmányaimat, amolyan mindenevőként engedte, hogy könyvesszekrényéből azt a könyvet emeljem ki, amelyiket akartam. Precíz, mintaszerű és fegyelmezett életével neki köszönhetem azt is, hogy megtanította a szépen hangzó Szenczi-Molnár zsoltárokat és a szép egyházi dicséreteket, s amolyan előénekesként még az orgonajáték alapvető ismereteire is megtanított. Soha nem tudom elfelejteni azokat az ünnepi alkalmakat, amelyeken orgonaszó, vagy harmóniumkísérettel énekeltetett akár a templom kórusán, vagy az iskola alkalmi színpadain. Lerakva a genfi zsoltárokon keresztül a magyar művelődéstörténet jelentős alapjait is az életemben. Iskoláim és tanulmányaim után fel-feldobott kőként hullottam vissza szülőmegyém székhelyvárosába, ahol is már 40 esztendeje dolgozom a megye másfél méteres falu 156
