Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
hogy „itt Somogybán a tudomány igen ritka dolog és éppen olyan, mint a paradicsommadár, melynek a régiek szerint lába nincsen és így sohasem állapodik meg sehol. Akik itt tanultabbak, mind idegen vármegyéből valók, és csak kenyérkeresés végett maradnak itten, de lábuk nem lévén, nem állanak meg.” Ady egyik váradi kortársa mondta, hogy kétfajta embertípus él a vidéken: az egyiknek szárnyai vannak, ezek elrepülnek a tájról, a másiknak gyökérzetük van, akik nem tudnak a szülőföldről elmozdulni. Tehát tulajdonképpen Nagyváthy is azokról beszélt, akiknek lábuk nincs, azaz gyökérzetük nincs, tehát az előbbiekről. Erre az agrárius megyére nagyon ráfér a tanulás, az előrehaladás. Lényegében azonban nincs atekintetben szégyellnivalója, hogy ezekkel a kísérletekkel, majd a múlt században elinduló szentimrei kísérlettel már 100 esztendeje járnak a szakoktatás útján ebben a megyében, amelynek során a felszabadulás után már középfokú mezőgazdasági szakintézmény is megnyitotta a kapuit és egy mezőgazdasági főiskola, amely ma már neves agráregyetemünknek egyik fakultását képezi. A második megbízatásom az országos és a megyei honismereti bizottságainak és a megye történeti intézményének: a levéltárnak nevében szólni arról, miképp folyik a honismereti munka a Móricz Zsigmond Szakközépiskolában. Lényegében örömmel teszek e kérésnek is eleget, és örömmel szólhatok az iskolában folyó honismereti munka eredményességéről. Az iskola és a levéltár kapcsolatában 1983-ban itt állítottuk ki a „Cselédsors az uradalmas Somogybán” című kiállítást a Somogyi Levéltári Napok alkalmával, sőt annak másnapján tudományos tanácskozást is tartottunk a somogyi agrártechnikatörténeti kutatásokról. Azóta ez a kiállítás több iskolát, termelőszövetkezetet és üzemet is megjárt, napjainkban éppen a pécsi egyetem kérésére kölcsönöztük át Baranyába. Kedves Ifjúság és kedves Tanári kar! Hadd biztassam fiatal tanulókollégáimat e megkezdett szép munka folytatására. Keressék és kutassák ki azt a folyamatos összekötő stafétaláncot, amelyben - ezalatt a 100 esztendő alatt - életműveikkel gazdagították e táj mezőgazdaságának kultúráját. Keressék, kutassák jeles mezőgazdáink életművét, a növény és az állatnemesítőknek, tenyésztőknek, a gyümölcsoltók alkotó munkáját. Keressék fel ezeknek a kiváló szakembereknek a sírjait, nevezzék el róluk mezőgazdasági üzemeiket és intézményeiket. Nagyon fontos a mezőgazdaság életében - minden szakember tudja - a melioráció. A vidéki Magyarország hátrányoshelyzetű aprófalvaiban azonban nemcsak ezek a mezőgazdasági meliorációs munkálatok a fontosak, hanem a szülőföldünkhöz kötődő hazaszeretetnek és nemzeti öntudatnak, a nemzeti önismeretnek a meliorizációja is. Csak így lehet a nemzeti tudat erősítésével hinni és bízni a hazaszeretet csodavető erejében. Meg vagyok arról győződve, hogy a mezőgazdaságot csak hivatástudattal rendelkező, a földön mérhetetlen nagy szeretettel és szakértelemmel munkálkodó szakemberek tudnak - alsó-, közép- és felsőfokon is - eredményesen dolgozni. De ezért szebb hazánk - benne megyénk - földműves lakosságának a szorgalma és szaktudása is - mindig oly lenyűgöző a magyar föld szeretetében és hivatásszerű megművelésében. Kedves Ifjú Barátaim! Kedves ünneplő iskola! Kis parasztfiú voltam akkor, amikor nagyapám diófákat ültetett az újlaki szőlőhegyen. Pedig tudta, hogy ő már a diófa terméséből nem fog egyetlen szem gyümölcsöt sem fogyasztani. Mégis ültetett az utódoknak, a jövendőnek! Ez az egyik legszebb karaszterisz- tikuma a magyar föld művelőinek, a szántó-vető sorsnak, a holnapnak, akik a jövendőért dolgoznak. Ha mégegyszer születnék szántó-vető lennék ebben a hazában!” Forrás: Somogy 2/1987. sz. 152
