Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
szolgálok s emelem a kosztoshely jó hírét! Mindezt nem tudtam, csak éreztem s eszerint is cselekedtem, mert szüleim szegénységét talán még nálunknál magunknál is erősebben éreztem. De ez a félelem lassan megszűnt, jobban összeismerkedtem tanáraimmal s volt már, aki a folyosón, az utcán is rám mosolygott, s ha a felnőttek sejtenék, milyen éhes egy fiatal szív egy kis figyelemre és gyengédségre, talán nem egy kamaszdrámát, nem egy kamaszbánatot tudnának felderíteni vagy enyhíteni. Hamarosan felfedeztem apró furcsaságaikat és modorosságukat, amelyeket nem egy társam olyan jól tudott utánozni, svábos, tótos vagy nagyon is tősgyökeres tájszólásukat, állandóan visszatérő szó- és mondatfordulataikat, mindazt, amit a fiatalok közti jóhiszemű önelégedésben oly könnyű prédaként engedtek át a mi gonoszkodó jókedvünknek. S mindezek után egyszerre szántam s csodáltam legtöbb tanáromat: milyen kedvvel tanítottak! milyen komolyan vették tanári hivatásukat! hogy fájt nekik, ha nem tudtunk! hogy örültek viszont, ha tudtunk, ha a lustából iparkodót, a tompa agyúból éleseszűt, a rakoncátlan kedvűből fegyelmezettet tudtak faragni, minden külön elismerés nélkül, munkájuk egyéni öröméért! S mennyit tanulhattam tőlük, főképp a földrajztanártól, egy inkább csúnya, sovány és beteges emberkétől, akinek a kedvéért az Alpok minden csúcsának és a Csendes Óceán minden szigetének nevét álmomban is felsoroltam, úgy megtanultam, - vagy történelemtanáromtól, aki gyűlölte a Habsburgokat s az egyetlen 48-as volt, még a választásokon is, „labanc” tanártársai között. Úgynevezett „híres ember" talán egy sem volt köztük, kivéve egyik magyar tanáromat, aki német tankönyveket írt, de a tanításunkkal nem törődött, meg egy másik német tanárt, mindnyájuk közt a legműveltebbet, akitől azonban rettegtünk, mert, bár egy szavát sem értettük, kezdettől fogva kizárólag németül beszélt velünk, azaz hogy csak ő beszélt, mi meg szégyenkezve hallgattuk. Különös módon legkevésbé magyar tanáraim hatottak rám, viszont annál jobban szerettem Riedl Retorikáját és Poétikáját, ezeket a minden más iskolai „segédeszköznél” kedvesebb és értelmesebb tankönyveket. A végén valahogy mindannyit afféle csapdába vagy kalitkába került rabmadárnak láttam és sajnáltam, a vidék, a társaság, a kor, a mesterség rabjának s érzelgős képzeletemben a regényolvasmányaim alapján elhitettem magammal, hogy fiatalon mindannyian ábrándos és nagyrahivatott világmegváltóknak készültek, vagy legalábbis hódítóknak, az élet királyainak, ahogy akkor Balzacban és Ohnet Györgyben nevezték őket s hogy nem az ő hibájuk, nem egészen az ő hibájuk, ha végül is Kaposváron kellett megküzdeniük a léttel, családi gondok, szilaj kamaszok s kisvárosi hierarchiák hálóiban vergődve. Mindegy, azért egyre jobban szerettem, szántam, bámultam őket, nyolc éven át ők voltak az én igazi mentoraim, ezek a többé-kevésbé groteszk, ha akarom humoros, ha akarom szánandó, hol aszkéta, hol borvirágos, hol kopasz, hol kövér, hol csontig aszott, hol kopottas s többnyire oly ügyefogyott s tehetetlen őrangyalok, s még ma is, ha eszembe jut egy-egy suta lépésük, egy-egy mulatságos nyelvbotlásuk s főképpen olyan lefegyverző s javíthatatlan gyengeségük az utánuk jövőkkel, a környezettel, a sorssal szemben, elfogódva, hálásan és sajgó szívvel idézem rég elköltözött árnyaikat. Mi mindent kellett lenyelniük, nemcsak kinn az életben, a kisváros annyi gőggel s érdekkel telekuszált hínárjában, hanem saját birodalmukban is, egymás közt és a fiatalok egyre megújuló köreiben, ahol a jog és az igazság bírái és bajnokai voltak, annak kellett lenniük, annak szerettük volna látni őket - ha persze a nagyhalak nem sürögtek volna köröttük, hogy gyenge és veszendő voltukra figyelmeztessék őket. Ma is látom a megalázottság könnyes keserűségét kedves latintanárom szemében, mikor a nagyhalak legnagyobbikának, a bankos vezérnek unokája nem tudott felelni a vizsgán tanára legegyszerűbb kérdéseire az igazgató előtt s előttünk is nyíltan, gőgösen, szemrehányóan „képtelenül nehéznek” ítélte a kérdéseket. Hogy aztán ez az egyébként kedves, csak kissé „tohonya” fiú jelest vagy jót kapott-e a végén, már nem tudom; abban azonban biztos vagyok, hogy tanárunk húzta a rövidebbet s ő örülhetett legjobban, mikor a fiút a következő évben a kalocsai jezsuitákhoz vitték, bizonyosan belátóbb és hajlékonyabb tanárok elé. Gondolom, azóta máshonnan is jönnek tanárok a középiskolákba, erősebbek, elevenebbek, jókedvűbbek és szabadabbak s gondolom, másképp is érintkeznek a mai fiatalokkal; de azért szívemből kívánom nekik 133
