Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
nekünk csak egyes kiváló festőink vannak, akik mind a külföldhöz jártak iskolába. Ősi alapokon épülő, jellegzetes nemzeti festészetünk azonban nincs. Nem is lehet. De ez nem szégyen. Majd ezután lesz. S a magyar nemzeti festészetet talán épp az az új nemzedék fogja megcsinálni, amelyet ma internacionalizmussal vádolnak. Valóban mi nem akarunk s nem is tudunk visszamenni a Don tövébe, mi Magyarországon nem Ázsiát, hanem Európát akarunk teremteni. Azt akarjuk, hogy ez az ország ne a Balkánt, de Európát jelentse. Akik ezt meg nem értve destrukcióval vádolnak bennünket: azok az igazi destruktívok, mert meg akarják akadályozni, hogy a magyar energiák felszabadulhassanak, kiélhessék magukat és a magyar képzőművészet végre mégis valósággá teljesedhessék. Csodálatos ez az elfogultság. Hát a telefont, a mozit, az angol szövetet, a Pasteur szérumát, a tudomány és technika annyi vívmányát nem a Nyugattól kaptuk? Mindezt el lehet fogadni a magyarság veszedelme nélkül, csak épp a művészi impulzus lesz megélőnk? Én nem vagyok pesszimista. És hiszem, mert bizonyosan tudom, hogy a magyar géniuszban van annyi asszimiláló erő, amennyi az idegen hatások veszélytelen felszívásához és beolvasztásához szükséges. Ez az én rendíthetetlen, szent meggyőződésem. Ezért vagyok biztos afelől, hogy helyes úton járok. Az expresszió minden grand’artnak lényege volt. Az egyiptomi művészetnek ugyanúgy, mint a gótikának vagy a renaissancenak. Mégis kifejlődött külön német gótika a francia mellett, külön német és angol renaissance az itáliai mellett. Nincs a mi esetünkben szó semmiféle szakadásról. Fejlődés - ez itt a helyes kifejezés. Hogy hova és milyen úton? Szándékosan kerülöm az izmusok jelszavait. Ezek mindig kompromittálók s nagyon kevéssé kifejezőek. A mai új festőgeneráció - ebbe a kategóriába, ha úgy tetszik, a kubizmustól az expresszionizmusig minden művészeti irányzat belefér - sokkal tudatosabb, mint a régi. Ennyi az egész. Az öregekben talán több volt az ösztön, a fiatalokban több az öntudat. A modern ember problémáit nemcsak ismerik, de érzik és élik is. Valami nagy gondolat- és érzésegységre való törekvés fűti őket: új világszemlélet szüksége. A festői visszaadáson, ilyen vagy olyan formanyelvet megszólaltató ábrázoláson, vagy a térbehelyezettség kifejezésen túl más, mélyebb dolog érdekli a mai művészt. Az élet egysége, amely a művészetben mint kompozíciós rend jelentkezik. Ehhez persze nem csupán meggyőződés kell, hanem hit is. Hiszen hit nélkül nincs igazi művészet. Ezt nem én fedeztem fel, de vallom. Nem propagálni akarunk mi, hanem hitet ébreszteni önmagunkban s ezzel a hittel élni, dolgozni, alkotni...” Kárpáti Aurél a húszas évek elején jegyezte fel Vaszary szavait. Arra a kérdésre, hogy mi volt élete legnagyobb élménye, Vaszary egyetlen szóval felelt: a szín. A Rudnay és Vaszary által képviselt két művészeti magatartás ellentéte növendékeiben nőtt nagyobbra. Szenvedélyes vitákban vitattuk a magunk igazát - ki-ki a maga mesteréét. A Vaszary-növendékek lenézték a rudnayistákat, mint a világtól elmaradt, a festészetben irodalmat, szenvedélyt keverő múlt-siratókat, a Rudnay növendékek pedig - kissé falukutatóinkkal együteműén - a magyar parasztság emberi szépségeit a divatos festői irányok fölé helyezték, s a magyar táj melengető otthoniasságát a hidegen szerkesztett térkonstrukciókkal szemben művészibbnek érezték. Csók István növendékei Vaszaryék- hoz húztak, míg a többi tanárok tanítványai a későnagybányai hagyományokat ápolták szorgalmasan. A két pólus, a két nagy mester köré tömörült. Éppen azért az egyiktől a másikhoz való átmenetei árulásnak számított. Egyik kiváló festőnk két év után elment Vaszarytól, mert úgy érezte, hogy fegyelmezett tanulmányokra van szüksége. Vaszary évekig nem fogadta köszönését, míg egyik kiállításán hozzáment, gratulált festményeihez - amelyek Párizs ihletében kerestek utat -, s azt mondta: az a négy év, amelyet Rudnaynál töltött, elveszett idő életéből. Bár ő becsülte Rudnayt, csak tanítását tartotta avultnak. Magam három évig Rudnay mester tanítványa voltam, majd a „kivilágosodást” keresve átmentem Csók Istvánhoz. Mindezeket azért mondottam el, hogy most, amikor Kaposvár nagy szülöttjéről kell Önöknek beszélnem, attól félek, hogy még mindig nem tudok szabadulni a szív és értelem egykori vitájától s nem tudok tárgyilagos maradni. Félelmemet fokozza az is, hogy a Nemzeti Galériában 1961-ben nagy' Vaszary-emlékkiállítást rendeztek. Úgy jöttem ki a kiállításról, mint aki valamit, amit régóta melengetett magában, elvesztett: a nagy' mester 106
