Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 1. (Kaposvár, 1967)
VII. Somogy vármegye a kapitalizmus korában (1850-1944) - B) A dualizmus korszaka (1867-1918)
így szól Bárány J. — gondja van az államnak, nehogy meggazdagodjunk; ha meggyengült erőnk, ha már nem bírunk dolgozni, senki sem gondol avval, hogy nyomorgunk és családunk éhezik; ha meghalunk — szélnek eresztik árváinkat. Pedig a pedagógia — mint Mutschelle (Mutschelle Sebestyén német katholikus lelkész, 1749—1800:) mondja — minden állam királynője, tőle s épségétől függ, vájjon angyalok vagy ördögök, fő vagy has uralkodnak, avagy kormányoztassanak; azonban eddig csaknem mint szolgával bántak vele és számtalan esetben koldulnia, kellett. Kívánhatja-e tehát az állam, melyben a néptanító úgy dotáltatik, mint nagy Magyarországban, melyben a néptanító önfeláldozó munkássága a törvényben is csak 300 ft-ra tartatik érdemesnek, hogy általában jeles képzettségűek legyenek? Erre igazán difficile erat satiram non scribere. Ily elismerés mellett csodálható-e, ha kerüli e pályát mindenki, kivé vén azokat, kiket rá végzetük kényszerít. Még igen sokan hanyagok is. Súlyos vád. Tekintsünk egy kissé szeme közé. — Hogy a rossz díjazás s a fizetéseknek hanyag kiszolgáltatásáról — melyekről Nagyságod is emlékszik — ne is szóljunk — a tanodák túl- tömöttsége, hiányos fölszerelése, a rendetlen iskolábajárás, számos helyen két tannyelv, a kántori teendők stb. mind oly tényezők, melyeken a legképzettebb, legszorgalmasabb tanító buzgalma is hajótörést szenved. A néptanító tevékenységének megbírálásánál tehát mindenekelőtt azon viszonyokat, azon akadályokat, melyekkel küzdeni kell — kellene szemügyre venni. Az ítélet csak akkor lehet igazságos. Szervezzük tehát min- denelőtt népiskoláinkat, hárítsuk el mindezen akadályokat, tegyük ezáltal a néptanítónak a kívánt siker elérését lehetővé, és akkor — de csakis akkor kívánhatjuk, hogy iskoláját mindegyik a kor kívánalmának színvonalára emelje. A legtöbb tanodában nem tanítanak egyebet vallás, erkölcstan, olvasás, írás és számolásnál. Bocsánat! Ennek egyáltalán nem a néptanítók az okai. — Hiszen régen meg van írva: Haurit aquam erihero, qui vult discere (et docere) sine libro. (Szitával meri az a vizet, aki könyv nélkül akar tanulni.) A többi tárgyakra nincsenek se tankönyveink, se taneszközeink. Hogy olvasókönyveink, melyeknek a nép encyclopediáját kellene képezniök, mily gyarlók, e helyen, nem illusztráljuk; hogy a czélnak elérését lehetetlenítik, be fogja látni mindenki, aki velők bővebb ismeretséget kötött. Szakkönyvecskékkel szintén nem boldogulhatunk, mert aki tudja, mennyit kell gyakran a néptanítónak küzdenie, hogy a szülők egy- egy ABC vagy olvasókönyvet vegyenek reményteljes magzatjuk számára, — az a szakkönyvecskék megvételét nem is fogja indítványozni. Különben a ministerialis tantérv oly túlfeszített igényekkel lép föl, minőkkel Bajorországban sem találkozhatunk. Pedig ott évtizedek óta sokkal több gondot fordítottak a tanítóképzésre és népiskolákra. A Bach korszak fölmentette a néptanítót a jegyzőség és harangozóság kötelme alól, megjavíttatta dotátióját, midőn mindennemű fizetését váltópénz helyett pengőpénzben rendelte kiadatni. S most? egyik terhet a másik után rakják ránk! Ezt nem reméltük. Az iskolaépületek rossz és szűk volta mellett a tanszobák hiányos felszerelése; taneszközök tankönyvek hiánya; úgyhogy igen sok helyen alig található egyéb egy fekete s néhány elrongyolt fali olvasó táblánál. — Ez a harmadik tapasztalat, melyre nincs mit mondanunk, mert tényeket, tagadhatatlan tényeket tartalmaz. A felügyeletnek kellőképpen nem alkalmazhatása, miután azt maga a tanfelügyelő úr egy maga eredménnyel gyakorolni nem képes. — Ez a 275
