Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 1. (Kaposvár, 1967)

VII. Somogy vármegye a kapitalizmus korában (1850-1944) - A) Az abszolutizmus korszaka (1849-1866)

amelyek mellett borzadva haladtak el az éjjeli utasok, mivel belőlük nem ritkán még a pandúrokat is puskatűz és lövöldözés fogadta. Természetesen nem csak a csárdák voltak veszélyesek a közrend számára, hanem az erdők mélyén meghúzódó majorságok, a malmok, a csősz- és vadászlak óik, és a falusi korcsmák is. Noha e csárdák alig egy-két dülőnyire voltak a falutól, sokszor a mező közepén, a betyárok mégis gyakran látogatták azokat.

Am a rendelet végrehajtása sem volt egyértelmű és sok-sok akadályba ütközött. Bár a birtokos földesurak szívesen megszabadultak volna a csárdákban rejtezkedő betyároktól és orgazdáiktól, mégis vonakodtak lemondani regálé jogaikról: a csárdákban u. i. az ő boraikat mérték az ő bérlőik. Így azon sem csodálkozhatunk, hogy a készülő rendelet végrehajtása ellen, jogaiknak megrövidítése címén, egyszerre tiltakozott a Kegyes Tanítórend csak úgy, mint Eszterházy Pál herceg, aki határozott óvást emelt a szuloki és istvándi csárdák bezárása ellen, mivel ezen csárdákkal, — mint mondotta — a királyi kisebb haszonvételek gyakorlata is egybe volt kötve. A Felsősegesd és Csurgó közötti Balázsi csárda és a Szenta melletti Csatártói csárda a Festetics grófoké, a Kaszói csárda az esztergomi főkáptalané, a Kutyahegyi csárda pedig a Nicsíky grófé volt. Az összeírás szerint a csárdák — egyetlen kivételével —, közép és nagybirtokosoké voltak, és pedig 24 nagybirtokosé, 15 középibirtokosé, 6 papi birtoké, 2 pedig a kincstáré. Egy-egy csárda évi jövedelme 150—300 forint között mozgott. Előfordult az is, hogy pl. a körcsöngei és az endrőci erdőkben, az ott nagyszámmal dolgozó pintérek miatt újra üzemeltetni kellett a korábban bezárt nagykondái csárdát, amelynek 250 forint volt a haszonbére.

Ám nemcsak a királyi kisebb haszonvétellel felruházott korcsmál- tató jog, de a hetivásárok, — mint a híres s akkor még Somogyhoz tartozó sellyei hetivásár — miatt is »»kereskedelmi szükség« mutatkozott a csárdák fenntartására. A csárdákhoz a sertéskereskedők, a marhahajtók is ragaszkodtak. Környékük volt a hízott sertések pihenője, de az volt a soványak »megállapodási helye« is. Nem egyszer e csárdák voltak az utasok szállóhelyei és éjszakai menedékei is. Volt olyan uradalom, mint pl. a csurgói, amely a Csatártól és a Bocskádi csárdák befalaztatását nem merte magára vállalni, nehogy miattuk a betyárok az uradalmon bosszút álljanak. Sőt voltak olyan közigazgatási és rendészeti vélemények is, amelyek a csárdák bezárása ellen harcoltak, miután azok üzemeltetését — egér és patkány fogóhoz hasonlóan — jó »csaléteknek és csodaszernek« tartották a betyárok elfogására és kézrekerítésére.

Melyek voltak a legveszedelmesebb somogyi csárdák, amelyeknek a lebontását és elpusztítását sürgette a főispán? A sömyai Réce csárda, a keréktói csárda (Zádor), a páléi csárda (Dombó), a Betsali csárda (Drávátok), a sztárai, a nagyerdői, a nagyági (Sellye), a nagyhomoki (Drávafok és Tekla falu között), a pálgáti, a Lanka csárda (Lakócsa mellett), a Zo- koga csárda (Tótújfalu), a Viganvár, a Csillag csárda (Istvándi), és a nagydobszai Messzelátó csárda.

Híres csárdák voltak a marcali járás területén a tüskevári, a kóczi, az aligvári, az eblaki, a fakosi csárdák, a babócsai járás területén a bóki,

251