Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 1. (Kaposvár, 1967)
V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686-1848)
hét azt engedni, hogy ami szívemen vagyon, azt kimondjam. Lám mi a gyümölcse azon privátus ajándékoknak? Már nem is kérdeznek bennünket, akarunk-e adni? Még meg sem engedik, hogy arról szót tegyünk, hanem csak azért hívnak össze, hogy oly adományt kaphassanak, melyért bottal hátbaüssék a hátra maradót. Sőt ami örökös gyalázata lehet a nemzetünknek, még az újságokban is azt hirdetik, hogy aki mit adott már, vagy adni fog ezentúl a törvény meghozatása előtt, az neki imputáltatni fog. Nemde nem nyilvánosan azt teszi ezen előre való hirdetés, hogy et supposito adni kell a magyar nemzetnek, akar, vagy sem, mert szabad nemzetnek jövő adományáról, hogy lehet inconditionate et diplomatice előre hirdetni. Megvallom magyar szivemnek oly nehezére esett ezen mély megalázó- dás, hogy minden untalan vérzik fel-fel szaggatott sebe. Sohasem estünk le annyira, első példája ez annak, hogy a magyarnak azt mondják adsz-e? de ne szólj. És minthogy örökös igaz az a deák közmondás: principiis obsta, sero medicina paratur1: ne hagyjuk el magunkat, adjunk, de szóljunk; a nemzetről el ne feledkezzünk, midőn a királyunkat segítjük. Nagynehezen nyertük azt meg, hogy törvényünk azt mondja: hogy nem provincia Magyarország, hanem Regnum pro se-. Most egyszeriben még provinciánál is alábbvalónak akarjuk magunkat tétetni? Regnum, quod rex juramento affirmat esse regnum per se, habet jus belli et pacis, nunquam potest illud ad simpliciter dandum convocari3; hanem tanácskozni kell avval, nem úgy, mint a gazda, midőn a szolgájának parancsol, hanem úgy, mint az anya, midőn az emancipált fiait, in quos non habet jus coactivum, összehívja, és velük a közjóról érteni kíván. A kereskedésnek mindenféle, minden utakon való bezárását, a mindennap odakint vérző seregeinknek oly elhagyattatását, hogy századik közt egy magyar veszi előmenetelét, csak ezredik közt egy kapjon keresztet, még a háborúban is a magyar egyetlen nyerekedő seregnek német legyen a vezére, a palatinus választásnak törvényünk ellen való halasztását, a magyarnak újabb törvényes cikkeknek egyes értelmek ellen új és törvénytelen hitletétellel bezárt bírói hatalom alól való megítélését, érdemlett jutalomnak törvényünk ellen oly elvonását, hogy nemsokára maga bírja a kamara minden magyar famíliáknak ősi jószágát, a monopóliumnak szörnyű súlyát, azon contributiót, amelyet háromszor is megtetézve a magyarországi nemesember egynéhány bécsi kalmárnak fizet, a diétalis deputatiónak munkáit és számtalan más ország ügyeit, csak egészen elfelejtsük s abbanhagyjuk? Az időknek forgása a vízfolyáshoz hasonló, vajon nem átkozná-e a gyermek azon szülőt, aki folyóvíznél állván azon szempillantásban, amidőn a kincs a vizen lefolyna, azért nem is hajolván, elmulasztotta volna azon szép alkalmat, mellyel maga és maradékainak szerencséjét építhette volna? Csak igen ritkán, vagy inkább csak egyszer adja meg az istqni felség az olyan alkalmatosságot, azt is csak úgy, hogy röptiben le kell magához vonni. Magunkra vegyük-e tehát minden jövő magyarnak megérdemlett átkát, ha most, amidőn kezünkig lenyújtja az Isten a mennyből a boldogságunkhoz teremtett szempillantást, szendergünk, hallgatunk. — Magyarországnak bírását, a magyar katonaságnak német regula alá verését, a közadónak kincsét, aranynak, ezüstnek proprietását, a kamarabéli jószágoknak oly sebes szaporodását, minden privilégiumnak jutalmas kiosztását, harmincad és vám pénzeket és még ezer ezernél nagyobb jussokat, mind törvényes úton kapta az ausztriai ház azért, hogy oly szempillantásban kérte, melyben török veszedelem nyomta a magyart; mi is tehát most, amidőn a 150
