Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)

I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben

lettek és mind gyakrabban kifogásolták a MIR termékeit. Az Angliába és Indiába exportált cukor jelentős részét angol kereskedelmi cégek közvetítésével tudták csak forgalomba hozni, amelyek a cukor minőségére hivatkozva az egyébként is hullámzó cukorárakat egyre lejjebb kívánták szorítani. A Magyar Hitelbank konstantinápolyi ügynöke 1913-ban jelezte, hogy az „utóbbi MIR küldeményeknek a vevői komoly bonifikációt követeltek a rossz minőségű cukorért’1.”1'

A MIR igazgatósága a cukorgyár igazgatójától egy kielégítő bonifikációs ajánlatot kért, hogy a konfliktust a vevőkkel elintézhesse. Az igazgató válaszlevelében részletesen elemezte a gyenge minőségű cukor előállításának az okait. Többek között rámutatott arra is, hogy a kampány aránytalan elhúzódása -, amely szintén az extenzív termelés tünete — jelentős károkat okozott.

A korai kampánykezdés következtében a feldolgozásra kerülő répa még nem volt érett, a zöld répából pedig tiszta fehér cukrot nem lehetett készíteni. A télutóra elhúzódó kampány végén, a részben már romlásnak induló, legtöbbször fagyott répából sem tudtak kifogástalan minőségű cukrot előállítani. Ezért azt javasolta a gyár vezetősége, hogy a kampány elején és a végén feldolgozandó répából csupán nyerscukrot készítsenek, mivel ezzel az eljárással - a kampány főidőszakában előállított cukrot az őszi termék kétharmadát — bárhová lehet exportálni. n‘ A gyárfejlesztés korlátái azonban a munkaerő-kínálat területén is megmutatkoztak. A századelőn jelentkező politikai és kormányzati válságok, a kivándorlás tömegméretű kiszélesedése jelentékenyen befolyásolták a munkaerő-kereslet és -kínálat alakulását. Az igazgató az 1905-6. évi üzemévben már a munkaerőhiány miatt panaszkodott. A munkaerőhiány a répaszállító nagybirtok-üzemeket érintette elsősorban, súlyos következményei miatt a kampányt hatszor kellett — 14 napos szünettel — megszakítani. A súlyos gondot tetézte még az is, hogy a répa értéke csökkent, a termelési költségek pedig tetemesen emelkedtek, mivel az „üzemet” változatlanul készenlétben kellett tartani. 1908-ban már a cukorgyár kapuján belül is jelentkezett a munkaerőhiány, egyelőre csak az előkészületi munkák idején, amikor az aratásra eltávozó többéves gyakorlattal rendelkező munkásokat a tanulatlan és a munkahelyeiket sűrűn változtató munkáscsapatokkal nem tudták pótolni.

Ha a kaposvári cukorgyár két évtizedes mérlegét összegezzük, akkor megállapíthatjuk, hogy a jelentős technikai fejlesztés ellenére sem tudott lépést tartani azokkal a cukorgyárakkal, amelyek elsősorban az intenzív fejlesztés útjára léptek. Természetesen mindez nem jelentette azt, hogy a kaposvári cukorgyár szerepe és jelentősége a régióban csökkent volna. Az a látszólagos előny, amely kezdetben az olcsó munkaerő-kínálatban megmutatkozott, a későbbiekben a technikai fejlődés fékjévé vált.

összességében megállapíthatjuk, hogy az agrártermelőket nemcsak a kaposvári cukorgyár körzetében rendelték alá az ipar érdekeinek, hanem országosan is, de egyúttal azt is láthatjuk, hogy ez az alárendeltség nem volt egyoldalú, mivel a függés kölcsönösen fennállott, az azonban kétségtelen, hogy az esetek többségében a gyár kezében volt a döntés joga.

Ha a gyár néha ridegen vagy ténylegesen diktatórikuson is lépett fel a profitérdek kíméletlen érvényesítésével, ez azonban a legtöbb eseben egybeesett a mezőgazdasági kultúra fejlesztésével, és az intenzív gazdálkodás érdekeivel is. Ebből a szempontból természetesen a gyárnak kifejezetten fejlődésserkentő, civili- zatórikus szerepe is volt, mivel köztudottan a fejlett kapitalizmus jóval nagyobb művelődési értéket teremtett, mint a félfeudális nagybirtok.

Az agráriusoknak kezdettől elemi érdekük fűződött az élelmiszeripar, így a cu95