Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben
12. A melléktermékek értékesítése A cukorrépa-szerződésekben rögzített szeletjárandóság a termelőknek nemcsak a jövedelmezőség szempontjából volt fontos, hanem az állattenyésztésre gyakorolt hatása miatt is. Éppen ezért sem a cukorgyár, sem pedig a termelő nem tekinthette másodrangú kérdésnek a szeletjárandóság mennyiségét. Miként a szerződés minden pontjában, itt is kölcsönös engedményeket tettek, de a cukorgyárnak az alapelve általában az volt, hogy a szeletjárandóságot a répaterület arányában szabályozzák. A 10-15 kát. holdas termelőknek 30%, az 50 kát. holdon felüli termelőknek 40% répaszeletet engedélyeztek, míg a 10 holdon aluliaknak szeletet egyáltalán nem biztosítottak. Az első években ez az aránytalanság még nem okozott különösebb konfliktust, a kistermelők tudomásul vették a diszkriminációt, a századfordulót követő takarmányszegény esztendőkben azonban már gyakran kérelmezték ők is a szeletjárandóságot. A nagybirtok-üzemek álláspontja a 90-es évek közepén e tekintetben nem volt még egységes. Többen lemondták a szeletjárandóságot arra hivatkozva, hogy a fuvarozási költségek a szelet értékét tetemesen felülmúlják.150 Ebben a magatartásban feltehetően szerepet játszott a nagybirtok-üzemek forgótőke-hiánya is, inkább ragaszkodtak a szelet 30%-os pénzbeli beváltásához, mint a 40—45%-os természetbeni járandósághoz. A természetbeni szeletjárandóságtól később a nagytermelők nem idegenkedtek, mivel a jobb sajtolás következtében a szelet minősége olyannyira javult, hogy a Kaposvártól távolabb levő uradalmaknak, bérleteknek, sőt a cukorrépát nem termelő uradalmaknak is szállított a cukorgyár répaszeletet.151 A cukorrépatermesztés indirekt hatása tehát azokban a gazdaságokban is megmutatkozott, amelyek csak egyoldalú kapcsolatot létesítettek a cukorgyárakkal, nevezetesen a cukorrépa melléktermékeit az állattenyésztésben hasznosították. Mindez a cukorgyárnak is kifizetődött, mivel melléktermékeit értékesítette, mégpedig nagyobb nyereséggel, ugyanis a termelőnek a szelet mázsáját 10 krajcárért, a nem termelő uradalmaknak pedig 15 krajcárért is el tudta adni.1’1 A szeletjárandóság átvételének kétségkívül voltak objektív nehézségei is. Nem véletlenül egyeztek meg a termelőkkel abban, hogy a szeletet a répaszállítással párhuzamosan az üzem befejeztéig folyamatosan el kellett szállítani. Amennyiben a termelő a határidőt nem tartotta be, a szelet víztartalma huzamosabb tárolás után 20-25%-kal csökkent és az ebből adódó veszteséget a gyár nem vállalhatta.*03 A gyár objektív okok miatt sem tudta visszatartani hosszabb időtartamra a szeletet. A cukorgyár túlzsúfolt volt ahhoz, hogy a naponként termelt 55 vagon szeletet bárhol is tárolhatták volna. Kladnigg 1901-ben kétségbeesetten írta Pallavicini Edének, a Hitelbank elnökének, s egyben a MIR igazgatósági tagjának, hogy „néhány nap múlva répaszelettel annyira megtelünk a gyárban, hogy többé segíteni nem tudunk magunkon”.154 Ebből a levélből megtudjuk, hogy naponként átlagban 5 vagon szeletet küldtek a termelőknek, 20 vagonnal a bérgazdaságnak, ezért javasolta, hogy a 30 vagon többletet a bérgazdaság kerületeiben tárolják. A termelők álláspontja a szelet szállításával kapcsolatosan sem volt egységes, azok a nagybirtok-üzemek, amelyek megfelelő igaerővel rendelkeztek a répa és a szelet szállítását mindenféleképpen össze kívánták kapcsolni. A mernyei Piarista Custodiatus taszári kerületének ispánja 1900-ban a gyár igazgatójának az alábbiakat írta: ,, . . . az uradalomnak a szállítás úgy igen drága volna, hogyha a répaszelet hazaszállítása nem köttetnék össze a répa odaszállí- tásával”.155 Az uradalmak többsége azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a répaszállítással egyidőben a gyár ne küldjön szeletet. Weltmann Adolf pusztatárkányi 78