Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben
ségletet nem tudta kielégíteni. A summásokat a századfordulótól kezdve egyre inkább Tolna és Békés megyéből, valamint az egyoldalú gabonatermesztésre berendezkedett alföldi megyékből toborozták. Az ipari és a mezőgazdasági vertikum azonban már sokkal tervszerűbb, folyamatosabb munkaerő-szervezést és ellátottságot igényelt. A cukorgyárnak és a termelőnek egyaránt érdeke volt a munkaerő zavartalan biztosítása, következésképpen azt gyakran együttműködve végezték. A munkások toborzásával a megyeszékhelyeken kiépülő munkásközvetítő központok és a falusi munkásvállalkozók foglalkoztak. A cukorgyár igazgatósága széles körű levelezést folytatva, felvette velük a kapcsolatot, persze ügyelve arra is, hogy a munkaerő elosztása elsősorban érdekeinek megfelelően történjék. A cukorrépát termesztő bázisgazdaságoknál a cukorgyár nem kis erőfeszítések árán többnyire hozzájárult a munkaerő beszerzéséhez, a kisebb gazdaságoknál azonban e kérdés megoldásától legtöbbször mereven elzárkózott. A cukorgyár a nagybirtoküzemektől természetesen ellenszolgáltatást is várt, így többek között nemcsak a répaművelés technológiáját határozhatta meg, hanem a folyamattal szorosan ösz- szefüggő munkaerő kérdését is, így pl. Kladnigg 1907-ben elég kategorikusan hívta fel a mernyei jószágkormányzó figyelmét arra, hogy az aratással kombinált répaművelés nem kifizetődő, ezért — miként írta — „méltóztassék e munkát . . . úgy Mernyén, mint Szentmiklóson napszámosok által végeztetni.”13' Éppen a mernyei Piarista Custodiatus cukorrépa termesztését is vizsgáló egyik tanulmányból láthatjuk, hogy a konvenciós, a szakmányos és a napszámos munkások alkalmazásánál az 1 kát. holdra eső átlagos munkadíj tekintetében a cselédek cukorrépa- termesztése volt a legkevésbé kifizetődő.138 A cukorrépa megmunkálásával foglalkozó summásoknak a MIR béruradalmában 1907-ben naponként és személyenként 60—80 krajcárt fizettek, amelyet még természetbeni járandósággal is kiegészítettek.139 Ugyancsak az évből rendelkezésünkre álló adatok szerint a munkásvállalkozók a 20 és 40 év közötti férfiak havi bérét 40 koronában, a 17 és 40 év közötti nők bérét pedig 30 koronában állapították meg, ezenkívül még az élelmezési költségek is a nagybirtok-üzemeket terhelték.140 A munkásvállalkozók jövedelme azonban ennél lényegesen több volt, mivel 60 fillért kaptak minden szerződtetett munkásért, azonkívül pedig 2 korona napi bért is a munkások alkalmazásának az idejére.1'1 A tótkomlósi, a mezőkövesdi és a Tolna megyei munkavállalkozók által szerződtetett csoportok, általában 160 napra szegődtek és egyre inkább a cukorrépa művelésére specializálódtak. A munkabérek fokozatosan emelkedtek, több munkásvállalkozó 1909-ben 1 kát. hold cukorrépa kiszedéséért már 32 koronát kért.143 A századfordulót követő első évtized végén tehát a nagyobb gazdaságokban a cukorrépát a szakmányos munkásokkal műveltették, akik többéves gyakorlattal rendelkezve a cukorrépa megmunkálásához leginkább értettek. Árvay Ferenc göllei tiszttartó szerint ezek a munkások „mivel a termés után kapnak fizetést, már saját érdekükben is jól dolgoznak, a termést pedig a jól végzett munka nagyban fokozza”.143 A munkásvállalkozók által szerződött szakmányos munkások általában 50-60 fős munkáscsapatok voltak, a cukorrépa megművelését az első kapálástól a vagonba rakásig 100 kg-ként 60 fillérért vállalták. A mernyei jószágkormányzó szerint „többször produkáltak már 200 q-ás terméseket”.144 A munkásvállalkozók a szerződésekben azt is rögzítették, hogy amennyiben a cukorrépatermés kát. holdanként 150 q-nál több, az esetben a munkások minden mázsáért még 10 fillér jutalmat is kapnak. A minőségi munka végzésében a nagybirtok-üzemek és a szakmányos munkások egyaránt érdekeltek voltak. A kifeje76
