Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)

I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben

szervezték a munkásokat, azok inkább más jellegű munkákra szegődtek. Az ura­dalmak nemcsak az általános munkaerő-hiányra panaszkodtak, hanem joggal ki­fogásolták a MIR béruradalmának a magatartását is, amely a megye határát túl­lépve, Délkelet-Dunántúiról toborzott magának munkásokat. Veszelei Zsigmond dombóvári nagytermelő Kladniggnak az alábbiakat írta: ........ezennel felpanaszo­lo m, hogy az Önök gazdasága ismét elvonja az úzi munkásaimat és legutóbb Gyulajováncáról (Döbrököz mellett) vitettek nagyszámú munkást és 30%-kal töb­bet ígértek nekik, mint amennyi itt a napszám”.128 A Tolna megyei majsai ura­dalom is a cukorgyár közbenjárását sürgette, hivatkozva a répaszerződés meg­kötése alkalmával tett szóbeli ígéretükre, amely szerint a MIR-bérlet a majsai uradalom környékéről nem toboroz munkásokat, mivel ,,a munkáscsapat elvonása nagy zavarokat okozna”.121 A cukorgyár és a béruradalom közötti diplomáciai csatározások is igazolták, hogy a munkaerő hiánya, illetőleg annak biztosítása volt az a terület, ahol a MIR két „vállalatának” érdekei leggyakrabban összeütköztek. A béruradalom igazgatósága a cukorrépa-szerződéseket úgy kívánta szabályoztatni, hogy azok az érdekeit ne sértsék. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy a cukorgyár a béruradalom kerületeitől minél távolabb szerződtesse a nagy- és kistermelőket egyaránt. A cukorgyár ugyan nem egy esetben alkalmazkodott a fenti követelés­hez, mégis saját érdekeit kellett elsődlegesnek tekintenie. A cukorgyár gyakran nehéz helyzetbe került, mert a bérlettel nem kívánt nyíltan összeütközni, de a termelőt sem akarta elveszteni. Kladnigg 1904-ben a központnak ezzel kapcso­latosan az alábbiakat írta: „A termelő fenyegetőzik, nehézségeket támaszt a szer­ződésnél, úgy hogy négyszer-ötször kell felkeresni, amíg az aláírást megkaphat­juk, szóban és írásban ígéretet követel arra nézve, hogy a munkásoknál konku­renciát nem csinálunk neki . . .”130 Kladnigg az ellentéteket legtöbbször kompro­misszummal próbálta feloldani. Ezért Lövensohn Gyula somodori és Móriig János toponári nagybérlőkkel csak olyan feltételekkel volt hajlandó szerződést kötni, ha azok bizonyos számú idegen munkás alkalmazására kötelezték magukat.131 A nyersanyagszállító béruradalom és a készterméket előállító cukorgyár kapcsola­tából még a vertikumon belül is többnyire a mezőgazdaság alárendeltségét lát­hatjuk. A nagybirtok-üzemek a cukorrépa művelését többféle módon végeztették. Ál­talánosságban kijelenthetjük, hogy az uradalmak az elsődleges munkaerő-bázi­sukkal a cselédekkel, az intenzív és nagy munkaerő-ráfordítást igénylő cukorrépa­termesztést nem tudták megoldani. Délkelet-Dunántúlon nem véletlenül éppen a 90-es években jelent meg a felvidéki és az ország egyéb vidékeiről toborzott sum- másck serege, a magyar mezőgazdaság mobil munkaerő tartalékhadát alkotva, amely ettől kezdődően nemcsak a termelésben, de a paraszti rétegek tudatfor­málásában is jelentős szerepet játszott, feltehetően az 1905-1906. évi dél-dunán­túli arató- és cselédsztrájkok előkészítésében is részt véve.132 Az eddig elmondottakból is láthatóan az uradalmak magatartását bizonyos ket­tősség jellemezte. Egy részük, vállalva a nehézségeket, még az árdepresszió idő­szakában is növelni kívánta a szerződésben rögzített területeit, néhány nagyter­melő pedig még szerződésen kívül is termelt cukorrépát, hátrányosabb eladási feltételek mellett. A cukorrépa termesztésétől leginkább azok a nagybirtok-üzemek idegenkedtek, amelyek nem ismerték meg az ebből adódó előnyöket és a cukor­répa jövedelmezőségét csupán a mázsánként fizetett összegből próbálták kikal­kulálni. A cukorgyár által „visszafogott” uradalmak szerződésen kívül termelt cu­korrépát nemcsak takarmányozásra használhatták fel, hanem azok jelentős részét 74

Next

/
Oldalképek
Tartalom