Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
VI. A munkásság és a tisztviselők életkörülményei a kaposvári cukorgyárban és a béruradalomban
vezetükben nem volt elég ellenállóképesség, mivel kalóriában szegény táplálékot tudtak csak fogyasztani. Az alábbiakban az üzemorvosi jelentések alapján mintegy fél évtizedről elkészítettünk egy statisztikai kimutatást, amelyben összesítettük az évenkénti megbetegedések számát is. Ezek szerint: 1895- ben 114, 1896- ban 61, 1897- ben 96, 1898- ban 173, 1899- ben 236 megbetegedés fordult elő 5 év átlaga tehát: 136 beteg volt'73 A balesetek gyakoriságát is áttanulmányoztuk a századelő időszakából, amelynél az alábbiakat láthatjuk:574 1903- ban 1, 1904- ben 4, 1905- ben 6, 1906- ban 17, 1907- ben 4, 1913- ban 22, 1914- ben 24, 1915- ben 15, 1916- ban 19 baleset történt A fentiekből láthatóan az első világháború éveiben a balesetek magas létszáma állandósult. A sok éves gyakorlattal rendelkező munkásokat tapasztalatlan munkaerővel, a hadifoglyokkal, helyenként pedig még 18. évüket be sem töltött fiatal lányokkal és fiúkkal tudták csak pótolni. A sérültek közül jó néhányon életre szólóan megrokkantak, a kártérítésre azonban - a részvénytársasággal szemben - csak kevés reményük lehetett, a paragrafusok labirintusában otthonosan mozgó gyári ügyvéd meg tudta védeni a tőkések érdekeit. Mindezek ellenére a cukorgyár mégis vonzerőt gyakorolt, mivel munkásainak - éves szinten - biztos anyagi megélhetést nyújtott. Igaz, hogy a munkásoktól a reggel 6-tól este 6 óráig tartó munkaidő alatt megkövetelték a munkafegyelmet, helyenként drákói szigorral szoktatták őket ahhoz a gondolathoz, hogy az üzemi és a társadalmi hierarchiát kritika nélkül fogadják el. Még az állandóan alkalmazott munkásokat is egyfajta permanens félelem jellemezte, mivel Kaposvár munkaerő-feleslege oly nagy mérvű volt, hogy senki sem érezhette magát biztonságban. Tulajdonképpen ez volt a társadalmi háttere annak a szervilizmusnak, amely a munkásságot is jellemezte. Az elbocsátás réme tehát Damokles kardjaként lebegett felettük is. A gyári rendtartásban általában elvként rögzítették, hogy az alkalmazottak és a munkások semminemű szakegyletnek vagy pedig politikai pártnak tagjai nem lehetnek. Egy homogén, „politikamentes", a szocialista eszmékre csak passzívan reagáló, a vezetéshez mindig lojális magatartású munkásgárdát kívántak kialakítani. Ezek az erőfeszítések természetesen nem is voltak hatástalanok. Kaposvárott a századelőtől egyre gyakrabban jelentkező sztrájkok és bérkövetelések, így csak gyenge visszhangra találhattak a cukorgyári munkások körében. A baloldali gondolkodású, a mozgalomban aktívan részt vevő munkások a gyárban már eleve nem kaptak munkalehetőséget, ha valakiről kiderült, hogy szervezett munkás, azonnali hatállyal elbocsátották. A cukorgyár ezért nem válhatott a somogyi munkásmozgalom fellegvárává. A vezetés a munkások közötti ideológiai kapocsként 292
