Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
VI. A munkásság és a tisztviselők életkörülményei a kaposvári cukorgyárban és a béruradalomban
A munkásutánpótlás nevelésére a gyár vezetőit a fenti körülmények tehát rá is kényszerítették. Kladnigg 1922-ben az igazgatóságnak e kérdéssel kapcsolatosan az alábbiakat írta: ,,28 éven át fiatal munkásokból neveltünk a fontosabb munkákra magunknak munkásokat és kézműveseket".569 De arra is felhívta a figyelmet, hogy az utóbbi időben erre nem fordítottak elég gondot, a háborús viszonyok és a forradalmak eseményei közepette. A béruradalom munkaerőforrása továbbra is Délkelet-Dunántúl, a Viharsarok és a Felvidék túlnépesedett településeiben volt. Ha a cukorgyári munkások élet- körülményeit vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy a gyár minden tekintetben korszerű nagyüzemnek számított, amelyben nemcsak a gépesítés szintje, hanem a vezetés stílusa is alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Ezekkel a munkásokkal szemben még Kladnigg sem alkalmazhatta a kizsákmányolás hagyományos formáit, éppen ezért a vezetés a profit megszerzésének a nyíltabb és a brutálisabb eszközeitől már óvakodott, a kizsákmányolásnak burkoltabb, árnyaltabb formáját valósította meg. A technokrata vezetés negatív hatásait elsősorban Kladnigg közvetlen környezete a tisztviselők érezték. Az állandó státuszban levő munkások évtizedeken keresztül formálták és építették a gyárat, de egyben környezetüket is, miközben maguk is formálódtak, alkalmazkodva a magasabb szakmai követelményekhez és igényekhez. Noha sokan az ország távolabbi vidékeiről jöttek, munkájukon keresztül megszerették a gyárat, egyben kaposvárivá is váltak. A cukorgyári munkásdinasztiák évtizedeken keresztül apáról fiúra adták át a váltóbotot biztosítva a folyamatosságot a szakértelemben és a hűségben egyaránt. A későbbiekben majd összehasonlítjuk a mezőgazdaságban és az iparban foglalkoztatott értelmiségi réteg szakmai tudását az iskolai végzettség és a műveltség tekintetében. Ezúttal a nemzetgazdaság két fő ágazatában dolgozó iparos és napszámos munkások párhuzamba állítására nyílik lehetőség. A nagybirtok-üzemekben dolgozó iparosmunkások létszáma meglehetősen kevés volt, a szakmák megosztottsága pedig eléggé egysíkú. Szakmai tudásuk, elszigeteltségükből adódóan - többnyire pusztákban éltek — alacsony szintű volt, a továbbképzésre pedig csak minimális lehetőséget kaptak. Ezzel szemben az ipari üzemekben a szakmai információcserék gyorsabbak voltak, de a szakmunkások a különböző tanfolyamokon tudásukat és műveltségüket is gyarapíthatták. A gyár vezetői ösztönözték is a munkásokat, hogy a Közoktatásügyi Minisztérium által szervezett előadásokat rendszeresen látogassák, ahol számtant, helyesírást és erkölcstant tanítottak a részükre.570 A munkásoknak adott szociális és egyéb jellegű juttatásokat - e helyütt - csak vázlatosan kívánjuk megemlíteni. A gyár köré épült Pécsi és a Hársfa utcai munkáslakásokban ezek a családok emberibb körülményeket teremtettek, mint a külvárosokban, a nyomornegyedekben összezsúfolódott proletárok, akik nemrégen még a falvakban és a pusztákban éltek.571 Munkahely és rendes lakás hiányában érzelmileg sem kötődtek a városhoz, az éhség és a nyomor pedig mindennapos vendégük volt. A gyári munkás megkapta az ingyen lakást, a tüzelőt, a világítást, a cukorjárandóságot, a 600-800 négyszögöl deputát földet, így életszínvonaluk összehasonlíthatatlanul magasabb volt. Az 1907-től működő Fogyasztási Szövetkezetben - viszonylag olcsó áron - beszerezhették közszükségleti cikkeiket. A részvénytársaságnak az álláspontja az volt, hogy az olcsóbb áruk következtében a munkások majd eltekintenek az esetleges bérkövetelésektől. A gyár vezetői nemcsak a bérezésnél, hanem a különböző juttatásoknál is alkalmazták a differenciáltság elvét, a jubileumi jutalmakat, a különböző segélyeket, de még az előlegeket sem azonos arányban osztották el munkásaik között. 285
