Szántó László: Az 1956-os forradalom Somogyban. Válogatott dokumentumok (Kaposvár, 1995)
Utószó helyett: Poldesz Albert: Visszaemlékezéseim az 1956-os kaposvári forradalmi eseményekre
hallunk, orosz katonákkal vagyunk körülvéve. Vannak, akik a fagyos hideg ellenére úszva igyekeznek elérni az osztrák partot. A többség azonban elcsigázva és letörten, mint egy temetési körmenet vonszolja magát a hideg éjszakában orosz parancsra visszafelé. Valaki elkezdi énekelni a Himnuszt. Örökké felejthetetlen marad számomra ez a Himnuszt-éneklő, elcsigázottságában is dacos menet. Az erdő' szélén kisebb csoportokra osztanak bennünket az oroszok. Tüzeket gyújtanak, és annak melegénél szárítgatjuk a havas esőben teljesen átázott ruháinkat. Reggel katonai teherautókkal Kapuvárra szállítanak bennünket, ahol mindenkit kihallgatnak és regisztrálnak. Egy idősebb orosz tiszt vezeti a kihallgatást, és egy kárpátaljai magyarul beszélő katona tolmácsol. Mindenkinél ugyanaz a kérdés; miért akarnak Nyugatra menekülni? Mindenki felel valamit; félelem, anyagi nehézségek, bizonytalanság, lakáshiány, Nyugaton éló' hozzátartozók és ehhez hasonlókat. Az orosz tiszt pedig csak nem mindenkinél ugyanazt ismétli; ne hagyják el hazájukat, meglássák jóra fordul majd itthon minden. Úgy érzem, annyi elcsigázott és szomorú ember láttán megértette ő már régen a magyarországi helyzetet. Fáradtnak, rezignáltnak látszik, dejóindula- túan viselkedik. A kihallgatás végén közlik a „begyűjtött” menekülőkkel, hogy mindenkit szabadon bocsátanak és útba indítanak hazafelé egy Budapestre induló vonattal. Nem akarunk hinni a fülünknek. Deportálástól féltünk. Teherautókkal elvisznek bennünket az állomásra. A gyér őrizet azonban lehetővé teszi, hogy egyesek ne a Budapest, hanem a Sopron felé induló vonatra szálljanak fel. Az utóbbiak közé tartoztunk mi is. Két budapesti „vagány”, látva teljes kimerültségünket, spontán felkarol bennünket. Velük együtt széliünk fel a Sopron felé induló vonatra. Új barátaink hallották, hogy a soproni vonat Kópházánál a nyílt pályán rendszeresen megáll, ahonnét a menekülők már gyalog teszik meg az utat, a még le nem zárt osztrák határig. Most is így történik. Legalább 25—30-an szállnak le a vonatról és indulnak el Kópháza felé. A faluban a felnőttek nagyon tartózkodóak, mert az oroszok tegnap lőttek agyon egy osztrák határőrt, ami miatt nagyon feszült a helyzet. Végül is egy 12 év körüli fiúcska hajlandó a mi négyes csoportunkat elvezetni a határ közelébe. Utána egy erdő védelmében, magunkra hagyva folytatjuk az utat. A határ az erdőn túli vasúti horhó mögött húzódik. Atkapaszkodva a horhón rémülten látjuk, hogy közvetlen az erdő szélén egy jól álcázott határőrtorony közvetlen szomszédságában vagyunk. Futni kezdünk, pesti barátaink már osztrák területen vannak, amikor a határőrök ijesztő géppisztolysorozata eldörren a fejünk felett. Amire hű társamnak, Horváth Máriának a senki földjén földbe gyökerezik a lába. Képtelen tovább lépni. A határőrök felszólítanak bennünket, hogy jöjjünk vissza hozzájuk. Pesti barátaink hangosan szidják a határőröket, szívtelen szovjeteket kiszolgáló pribékeknek tituálják őket, akik képesek menekülő magyar testvéreikre lőni. Mire a határőrök azt felelik, hogy a nyomunkon (friss hó esett délután) jöjjünk vissza hozzájuk. Csodálkozásunkra pesti ismeretlen barátaink is visszajönnek velünk, pedig ők már osztrák területen voltak. „Megszabadulunk” maradék magyar pénzünktől, a pestiek még pálinkás üvegüktől is. Majd 5 napos viszontagság után szombaton, 1956. november 24-én délután 16.05 órakor lépjük át az osztrák határt. 399
