Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

VIII. A Tanácsköztársaság Somogyban (1919)

A zöldből a pirosbarnára érő és szülőmegyém nevében is szereplő som nemcsak hajdanában volt ismeretes e táj összefüggő erdőségeiben, különösképp a vármegyének nevét adó Somogy vár környékén, hanem az irtásföldeken telepedett falvak határában is ott díszlett — mint szülőfalumban is — a harasztmenti Kiskút felett és a környék összes erdeiben. A hajdani emberderék vastagságú somfák azonban bokrokká szelídültek, éppúgy, mint a szőlőtőkék venyigéi az egykori szőlőfák helyett. Ha gyermekkorom ikerpár községeit idézem képzeletem elé: Újlakot és Mérőt, akkor az Újlaki szülőfalu varázslatos fogalom volt a számomra Mérőből nézve. Jelentette a páprányoson keresztül kanyargó dombi ösvényeket, a „sindőlös" mérői malom óriási vízi kerekét a Kapóson, a korai májusi „cserösnyét", a „szómacipakban" megpuhult „lasponyát", a piros delavári szőlőt, a szelídgesztenyét, a mézédes „lánycsöcsű", almát. Még Mérőből is kiegészíthetem az ízletes gyümölcsök skáláját, hiszen ha nagyanyám által fehérre pattogtatott csikvándi kukoricára gondolok, vagy a gyümölcsösben érő mézédes árpás- és bőrkörtékre, a berkenyére, a mézédes madárcseresznyére, a duránci „borocra", a szentiványi „ómára", a kakukkfű sóskákra, hadd ne soroljam tovább; mindmind azt a változatos gyümölcskultúrákat jelentették, amelyek Somogy lakóinak az asztalán mindig megtalálhatók voltak. Nagyotevő eleink, étrendje nem volt hasonlatos sem a szegényebb kisbirtokos nemességünk, sem a földmíves paraszti háztartásainkhoz. Nagyon sokféle hús és káposztás ételről volt híres a somogyi konyha, ám nemcsak a húsos ételekben volt ilyen kívánatos változatosság, hanem a húsnélküli ízletes paraszti ételek sorában is. A csipetkés krumplileves, a tojásételek, a kocsonyák, a főtt és „kőtt-tészták", a palacsinták és főképp az ízletes rétesek mindig ünnepi hangulatokat és étvágyakat keltettek az asztalokon, amelyekről nem maradhattak el a különféle jóízű pogácsák, a lepények, a prószák, a fánkok, a gánicák, a langalók, a lángosok sem. Az ételeknek ez a vállfája sok tekintetben elütött a nagy étvágyú eleink ételnemeitől, inkább a szegényebb földmíves osztálynak kerültek az asztalára. Kalóriadús voltuk miatt azonban elég zsírosaknak voltak mondhatók, amelyeket — így — nagy mennyiségű kenyérrel fogyasztottak el. Az ünnepnapokon a disznóhúsoknak elég sok változata szerepelt, különösképp annak füstölt és konzervált vállfajai. De ha a „székből" kaptak parasztjaink marhahúst, akkor ez is többször került asztalukra. Legtöbbször persze a baromfihús delektálta őket különféle vállfajaival az ünnepi asztalon. A vadhús ritkábban, ha azonban a vadászat szenvedélyének hódolt a jobbágy-parasztember, akkor többször került vadhús is az asztalra. Az engedély nélküli vadászat során — többször még — nagyobb erdei vadak húsait is asztalra tudták teríteni. A vízimadarak és a halak ritkábban kerültek asztalára, ha csak nem a berkek és a vizek környéki lakossággal álltunk szemben. Végül is az étrend és az étkezési kultúra egy megye művelődéstörténetének a névjegye, társadalmának jellegzetes mutatója. Az, hogy mi főtt a nép fazekában, mi került az asztalára, az történelmi közérzetének is egyben a mutatója volt. Nyilván más volt a birtokos osztályok és rétegek rendje, ismét más volt a leveseken élő puszták népéé és a városi munkásosztályé, köztük is a városszéli szegényebb néprétegeké.