Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

VIII. A Tanácsköztársaság Somogyban (1919)

korai májusi cseresznyét, a »szomapicakban« megpuhult naspolyát, a piros delavári szőlőt, nagyapám borotvaélû kertészbicskáját, tajték-pipáját és kostök dohányzacskóját, vadászpuskáját és Hektort, a nagyhűségű és szolgálatkész vadászkutyát, amelyet az uradalmi gazda lőtt agyon kártevő hajlammal, merő »véletlen«-ből. Jelentette a Kiskutat a búcsútáján érő somokkal, a szomszéd földbirtokos fájáról elcsent szelídgesztenyét, a mézédes »lánycsöcsű« almát, a nyírfás harasztot, a jóillatú harsast, a katlanvölgyben fekvő almaillatú paraszti házat, zengő ütőórájával, színes üveggangjával, esténként a közeli toronyból élesen a fülembehulló harangszóval, a bukszusillatú s méhektől zümmögő temetővel, amelyben három József nevű ősöm kőfejfája vigyázott a kisfaluban élő negyedikre, az utolsó Józsefre. De jelentette a Kesét, meg a Madárt is, nagyapám hókás két lovát, s az általuk húzott új kocsit, amelynek fédères ülésén nagyapám hajtott Kapósba — nagyanyámmal a kocsiderékban —, hogy a falu első futballlabdáját megvásárolja a számomra. Itt születtem a világháború harmadik esztendejében, akkor érkezve a szülői házba, amikor az udvaron — csaknem egyidőben — két koporsó is feküdt a ravalaton: az édesapámé és a testvérbátyámé. Mérő egészen más volt. Ez jelentette a gyermek- és a kisiskoláskor esztendeit, izgalmas játékait, az utcai páros lityázástól az imádság-harangszó által végetvetett vásártéri futballcsatákig, a galambdúcok mesebirodalmát, a nagyanyám által fehérre pattogatott csikvándi kukoricát, a búcsú izgalmait, a karácsonyi és a szilveszteri esti istentiszteletek sejtelmes gyertyafényeit, a hajnali órák repeső örömeit a vitorági erdőre menet, a pirosan selymes bíborért való kocsizást, a halastavakat a Csicsi-dombbal, a messzi Ebédvesztőt, a tokaji legelőt, a csoportosi földeket, a Cingetőt, a malomalját a félelmetes „zuggó"-val, a dobogói hidat — mellette a Gaál-fordulókat — a Pepi néni vegyesboltját, amelyben a kocsikenőcstől a fédervájszig minden kapható volt, s végezetül az itt élő szép lányokat is, akik közül egyikbe-másikba — életében először — volt szerelmes a kilenc —tízéves kisfiú. De itt nőttem fel azzal az újlaki és mérői derék parasztsággal együtt, akik hatalmas szorgalmukkal, mintagazdálkodással, látástól vakulásig tartó munkájukkal s morális tisztességükkel számomra mindig nemzetem tartópillérét jelképezték. Itt jártam iskolába 60 évvel ezelőtt. Abban, hogy életem második felében szülőföldem művelődéstörténetével kezdtem foglalkozni, meghatározó volt a mérői —újlaki református elemi népiskola szerepe. Ma már minden történész tudja, hogy az a település, melynek temploma és iskolája volt a múltban, az nagyobb értékű falu volt, mint a többi. A kaposmérői és újlaki elemi népiskoláról oly szépen író Fodor András költővel jómagam is szívesen emlékezem vissza azokra az első könyvekre, amelyekből megismerkedtem a betűkkel. Nekem is a mérői népiskolában kezdődött meg ismeretségem a könyvekkel. Minden érdem első tanítómé. Varga Pál mesterem volt a betűvetés megtanítója, s az első könyvekre való rákapatóm, de a szépírásra is ő tanított meg. Tanítóm mellett ugyanis — már 10—12 éves koromban — miután 6 elemit végeztem — praeceptor, amolyan segédtanító voltam, aki ötödikes és hatodikos korában még iskolai bizonyítványokat is töltött ki szép írásával. Tanítóm adta először kezembe az iskolai könyvtár első köteteit is. A Senki fiait, Jókai Nagyenyedi két fűzfáját, s Eötvös Károly az Alsóőrsi halászok című írását, saját könyvtárából pedig a magyar klasszikusok köteteit, amelyeket két