Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

VII. Somogy vármegye a kapitalizmus korában (1850—1944)

1910. így éltünk Kapósban Bernáth Aurél (Marcali 1895- Bp. 1982.) Kossuth-díjas festőművész és író »Igy éltünk Pannóniában« c. önéletrajzi műve hűvös gűnyorossággal emlékezik a század tízes éveinek a »plebejus« Kaposvárára, amelynek »se grófja, se püspöke« nem volt, amelynek falai között »csodalatos helyi örökkévalóság« uralkodott, s az »úri mentalitás magas válfaja még mindig eléggé átitatta a várost ahhoz, semhogy közvetlen kapcsolat létrejöhessen az alsóbb társadalmi osztállyal, mint ahogy a nyugati polgári demokráciákban.« A város határának tájképét így festette prózában: »Kaposvart ketté szeli a vasút. A város egyik fele enyhe emelkedőn fekszik, a másik kisebb dombok között kanyarog, sőt pár házzal felkapaszkodik tetejükre is. Lent a vasút mellett folyik a Kapós patak. Két ága van itt, ami éppen közreveszi a Sétateret, aztán már ki is szalad a városból egy zsombékos, rosszul művelhető rétre, amelyen, ha megállunk, a somogyi táj egyik jellegzetes kis részletét kapjuk szemünk elé. Ósdinak ható domb vonul itt előttünk, rendezetlenül szaladnak lefelé mezsgyéi, s a kertek ültetvényei is hanyagok. Régi présházak, a növényzet mögül kikandikáló kisebb villák, de a kis kápolnák is a tetőn, úgy állnak ott, mintha valaki odaszórta volna őket. Fenyő, nyárfa, tölgy úgy váltogatja egymást, mint az ágyasokban a répa, a virág, meg a szőlő. Ösvények tekeregnek, sövények kerítésekkel váltakozva szabálytalan mértani ábrákat adnak, s így mindinkább erősödik bennünk az a benyomás, hogy itt egy kényelmes nép él, mely talán csak vasárnapra ballag fel a dombra, hogy ernyedt izmait pár órai kertészkedéssel áthangolja, de nem csinál gondot abból, hogy a kertészkedés jól fizessen. Ezért van aztán a domboldalról leáradó rendetlenségnek olyan álmos, de mégis behízelgő jellege, mely rögtön befészkelődik az ember szívébe, különösen ha a néző maga is meditációra hajlamos, s nem az a tűzön-vízen át rendszerető vagy pattogó jellem, aki még a borsót is csak glédában tűri a centiméterekkel kimért ágyasokban.« A megyeházán így közigazgattak: »...a Vármegyeház boltíves kapujában egy óriás jelent meg: Skublics főszolgabíró. Pörge zöld kalap van a fején, zergetollal. Ruhája is fakózöld, amilyet az osztrák vadászok hordanak. A ruha viselője azonban nem az egyszerű vadászembert akarja jellemeztetni öltözetével, hanem a gazdát, a vidékit, a tornácos, klasszicista-kúria dzsentri urát, aki egy olyan kúriában lakik, melynek timpanon-alatti oszlopközét feketebogyós vadszőlő szövi át árnyékotadó csipkével. Skublics ugyan itt intézi a megye ügyét Kapóson, de igazában, lelkileg, odavalónak érzi magát Szentvámosnyékre. A Megyeház neki csak olyan nobile officium, még ha fizetik is érte. Az akták közt, ha elmereng, talán az egyik pejlova jut eszébe, vagy hogy holnap kapáltatni kell a kukoricát. Kint van ő igazában Szentvámosnyéken, ahol egy kis angol kert is van, nagy tölggyel középen. Ide megy ki ő majd délután, magasülésű homokfutójával, két ragyogó deressel. Kocsija délután majd vágtában szalad ki a hajdúállta Vármegyeház kapujából, ő maga hajt, s ahogy a kocsiút apró négyszögletű kőkockáira ér, kemény, utánozhatatlan hangszínű drrrrrr ropogással tűnik el a Korona mellett, el, Mérő felé.« A János utcán — a mai Dózsa György utcán — pedig Perényi, a császári és királyi 44. gyalogezred századosa sétált: