Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

VII. Somogy vármegye a kapitalizmus korában (1850—1944)

különösképp a reformkor és a szabadságharc erkölcsi nagyságára emlékezett vissza szívesen. Az alábbi részletekben ízelítőt adunk a kötet somogyi vonatkozásairól: I. »Celunk nem az volt, hogy voltaképpen fölfedezzük a Balatont. Pedig még ma sincs igazán fölfedezve. Az orvos urak nagy része azt se tudja, az ó világban van-e, vagy az új világban. Sőt az orvos urak nagy része szentül hiszi, hogy valamely nyugati országban fekszik s a földrajzban Ischl, Franczenszbad, Gastein, Reichenhall s egyéb efféle név alatt szerepel. Olyan orvos is van, aki azt hiszi, hogy nem is hívja más Balatonnak, csak az ostoba magyar közönség. De azért én az orvos urakkal nem vitatkozom. Az a világutazás, melyet én leírok, úgy se az orvos urakra tartozik, csak azokra, akik a betegségeken kívül és a gyógyító szerek mellett még a költőkért, a szép asszonyokért, történelmünk nagy alakjaiért s a nemzeti hagyományokért is lelkesülnek. Mert — hála isten — ilyenek is vannak az orvos urak között. Hogy a Balaton máig sincs még felfedezve: legékesebben bizonyítja ezt a húsz-harminc tudós férfiú, akit a történetírás balatoni bizottságnak nevezett el, és aki tíz év óta mindig a Balatont fedezi föl, de munkáját máig se végezhette el. Vannak barátaim is e bizottságban. Herman Ottó már korábban fölfedezte a Balaton halait s madarait. Daday fölfedezett benne több mint százötven fajta rákot. Lóczy egészen közel jár ahhoz, hogy fölfedezze partjait, s mások közeljárnak ahhoz, hogy fölfedezzék mélységeit. Azonban a halak és madarak, a rákok, partok és mélységek még mindig nem a Balaton. A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, éáes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövenáőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal a költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.« II. Idézzük végezetül a dél-parti utazás egy részletét is, figyelve a Balatonon megjelenő kereskedelmi gőzhajózás első lépéseire. »Balatonföldvar akkor még nem volt a világon s mi a vasút szárnyán repülve mentünk Boglárra. Szárszó, Szemes, Lölle úgy maradtak el mellettünk, mint az útszéli fák. Fürdőtelep ez ma már mind, de nem volt akkor még egyik se az. Boglárra értünk. Dél felé járt az idő. Az ebéd dolgában nem intézkedtünk előre. Pedig tudósnak, költőnek, író embernek, képviselőnek, ha vidékre megy, főgondja a jó ebéd, vacsora. Hanem hát van valaki, aki táplálja az égnek madarait, majd csak gondot visel az miránk is. Amint leszálltunk a vasútról: csengő gyermekhang fogad bennünket. — Szerencsének tartom magam bemutatni: Szuhányi Balázs hajóskapitány vagyok. Oda nézünk. Rózsás képű, tejes szájú, szőke hajú, mosolygós arcú gyerkőce áll előttünk. Ernyős, lapos, aranyzsinóros sapkája kapitány; fényes gombú, arany vállzsinórú, testhez álló kabátja is kapitány; vasalt fekete fényes nadrágja s fehér kesztyűje is kapitány: de az egész alak mégse hajóskapitány, csak apró kis tömzsi diákgyerek. Rögtön felismertük benne Jules Verne kis kapitányát. Igaz, hogy akkor még meg se írta kis kapitányát. Nagyon örültünk a kis kapitánynak. Legjobban örült Gyulai Pál úr. Mert a kis kapitány még ő nála is kisebb embernek látszott. De nem is hagyta megjegyzés nélkül. Mekkora lehet az a hajó, amelyiknek ilyen kicsiny és fiatal a kapitánya? Bizony az kis hajó volt, de azért gőzhajó volt. Ez volta Balaton második gőzhajója. Első volt a »Kisfaludy«. Ennek azonban nevet se adtak. Olyan kicsiny volt még, hogy meg