Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686—1848)

„A Balaton vagy Platten See, ötven mérföld hosszan nyúlik el, nagyjából északkeletidélnyugati irányban, szélessége sehol nem haladja meg a nyolc-kilenc mérföldet, s van, ahol egyet is alig tesz ki: átlagos mélysége hat öl körül jár. Füreddel csaknem szemközt folyik bele a Sió, amely a Dunával köti össze, de nem hajózható. Egy angol nehezen tudja elhinni, hogy ilyen remek tavat az ország belsejében egyáltalán ne használjanak fel se kereskedelmi, se szórakozási célra. Azt hiszem, egyetlen árva teherszállító bárka sem közlekedik az egész tavon, vitorlás hajó még úgyse! Nem volt még a történelemben nép, melynek olyan kevés természetes adottsága lett volna a hajózáshoz, mint a magyaroknak. Úgy tűnik, folyóiknak és tavaiknak több hasznát veszik befagyva, mint folyékony állapotukban. Mikor egy idevalósi úriembernek megjegyeztem, milyen nagy kár, hogy nem használják a tavat közlekedésre, így válaszolt: „Ó, de hiszen télen használjuk, úgy kocsizunk rajta az egyik végétől a másikig, mintha országút lenne." Úgy látszik, a Balaton halkészlete kifogyhatatlan, s rengetegféle hal él benne. Amit kifognak, annak nagy részét a pesti és bécsi piacokra küldik. A fogas (Perca lucioperca) állítólag nem is él meg másutt, csak a Balatonban. (Csaplovics szerint a Nílusban, valamint Szibéria egyes részein is előfordul.) Ezt a halat, különös testalkata miatt, a tudósok is jól ismerik. Húsának az íze olyan kitűnő, alkata olyan tömött, hogy talán nincs is nála jobb édesvízi hal egész Európában. A folyami rák pedig, méretét tekintve sokkal inkább kisebbfajta homárra emlékeztet, semmint azokra a csenevész jószágokra, melyeket a mi patakjainkban lehet találni: ez is népszerű finomság az ínyencek körében."... II. „Ne ítéljen elhamarkodottan" felelt (Széchenyi) gróf. Amit itt lát, azt a rossz törvények ellenére, nem pedig a segítségükkel értük el. Mielőtt elhagyja az országot, alighanem lesz alkalma meggyőződni róla, milyen nagy része él parasztságunknak szegénységben, sőt nyomorban. Amellett elfelejti, hogy ezek az emberek művelik meg földjeinket. Az önök országában jómódú gazdálkodók lennének, s gyermekeiknek jó neveltetést tudnának nyújtatni, s mindet kitaníttatni, valamilyen megbecsült iparra vagy foglalkozásra."... „Nem! A magyar parasztok nem hűbéresek, hanem azért, az Ég a tanúm rá, éppen elég igazságtalanságot kell elszenvedniük. Hiszen ritkaság, hogy a szegények, tudatlanok és gyengék ne szenvednének az erősektől, Magyarországon azonban még ennél is több jut ki nekik mindabból, mint amennyi általában az emberek osztályrésze lenni szokott. Nem véletlenül hangzott el a tiltakozás egy régi országgyűlésen: »Nulla res magis florenti quondam Hungáriáé statui nocuisse videtur oppressione colonorum, quorum clamor ascendit jugiter ante conspectum Dei." („Úgy látszik, semmi sem ártott jobban az egykor virágzó Magyarországnak a jobbágyok elnyomásánál, akiknek a kiáltása felhat az isten színe elé.") S ez a jajkiáltás még ma is visszhangzik az Örök Bíró trónusa előtt. Nagyon is jól tudom, hogy a magyar parasztság igen súlyos, mináen igazságos mértéket meghalaáó terheket visel. Tudom, hogy az úrbéren túl még az egyháznak is fizetnie kell a tizedet, a kormányzatnak a fej- és a birtokadót, a községnek pedig az igazságszolgáltatásért, a községi közigazgatásért és a középületek fenntartásáért kirótt súlyos illetéket, s ráadásul a parasztnak kell megépítenie az utakat és hidakat, hogy azután csak vám ellenében léphessen rájuk; még a hatvanezer főnyi állandó hadsereg fennmaradásának terhét is nagyrészt ő viseli. Tudom, hogy a katonákat bekvártélyozzák a paraszthoz, s nem elég, hogy a háza felét a rendelkezésükre bocsátja, még a fűtésről, élelmezésről, istállóról és abrakról is neki kell gondoskodnia, s mindezt napi