Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

IV. Somogy a török hódoltság idején (1526—1686)

ágyúk előtt találta magát. Ezek sortüzei nem sok kárt tettek ugyan benne, de zavart okoztak, ugyanekkor rontott a magyarokra az egész anatóliai lovasság, melyet Tomori távol vélt. Batthyányi áttört ugyan Ibrahim ruméliai lovasságán, de aztán hátrálni kényszerült, ugyanígy Perényi az anatóliai lovasság vezére, Behram előtt, a második harcrend mégis előrenyomult és a török ágyúk és a janicsárok előtt torpant meg. Egyszerre megszűnt a rend, Tomori mindent megtett a bomladozó csapatok megállítására, de a lovasság menekült, a centrumban levő gyalogság hősiesen pusztult el. Az üldözést az Ibrahimtól már a csata előtt különválasztott szendrői Báli és bosnyák Khoszrev lovassága végezte el. A magyar seregből körülbelül 15000 ember esett el, közte 10000 gyalogos, a tüzérség mind elveszett, 5000 szekér, 15000 hámosló, 200 naszád. A vissszavonulást senki sem intézte, az élve maradt 10000 ember saját életét mentve futott északnak, a vitézül harcoló Lajos királyt sebesült lován kamarásai, Aczél István és Zettritz Ulrik nem egyenesen a budai úton vezették, ahol a török akindsik mundenkit lemészároltak, hanem levitték a Duna árterébe, s ott a Csele-patak akkori torkolatánál a király és a magyar kamarás az ingoványba süppedtek, csak az elől lovagoló Zettritz menekült meg a vereség hírével. Tomori és Zápolyai György, Szálkai prímás és öt püspök. Drágffy János országbíró és sok más főúr vitézi harcban pusztultak el, a nádor, Batthyányi és Perényi Péter életben maradtak az új korszak számára. A magyarok állama elbukott és a védelmi szervezetét vesztett nemzet megindult a török korszak százados kálváriájának útján. " Még a reformkor is a nemzet gyászünnepeként tartotta számon a tragikus kimenetelű mohácsi ütközetet. Kövér János vörsi plébános 1837. augusztus 29-én tartott emlékbeszédében is igy emlékezett róla, amelyet a mohácsi hazafiak költségén már másodszor is kinyomtattak Pécsett 1939-ben. Átvettünk a kitűnő egyházi férfitől, néhány részletet, aki különben plébániájának jeles história domusát is megírta. A szerző a mohácsi katasztrófát a tatárpusztítással vetette össze, amelyet — mint mondotta — ha eleink eszökbe forgattak volna, akkor nem következhetett volna be Mohács. Kövér János plébános Király József pécsi püspök által elrendelt gyászünnepnek volt a szónoka. Az emlékbeszéd három részre tagolódva, az első részben az ország helyzetét ecsetelte a mohácsi veszedelem idején az alábbiakban: „Mikor ezelőtt közel 600, a Mohácsi veszedelem előtt pedig 285 esztendőkkel a Tatárok szegény Hazánkban dúltak, seregre hajtották az embereket, mezítelenre vetkőztették, és minden irgalom nélkül vagy darabokra koncolták, vagy felemelték a balkarjokat, és nyilat ütöttek a szívőkbe. Asszonyaik, a magyar asszonyokat, és gyermekeiket a magyar gyermekeket hóhérolták: rendre ültették tudniillik ezen ártatlanokat, és valami pálczikával addig peczkelték fejük lágyát, mig szörnyű halált nem haltak. Kiket pedig így kivégezni röstelltek, — papokat, leányokat , és asszonyokat sem véve ki, elevenen megsütögették. Ha valakik ugyancsak megszökhettek előlük, az advas fákban, a partok üregeiban, a kősziklák nyílásaiban, és pusztaságok barlangjaiban, rejtegették magokat: mert a Tatárok a sűrűket, és bokrosokat, csepőtéket, és berkeseket, a folyóvizek árkait, és a vadonság belseit is, mint valami agarak, kikutatták, hogy csak kiölhessék a szegényeket. Harmadfél esztendeig pusztították így ezen dühös tigrisek: mikor pedig egyszer ugyancsak eltakarodtak, az országra alig lehetett rá ösmerni. Az utakat benőtte a fű, és csak az elrothadt csontokat lehetett látni halomban mindenfelé. A faluknak és városoknak csak a helyeik, a templomoknak és tornyoknak csak a csonka falaik voltak. 10 — 15 mérföldre sem lehetett embert találni: csöndesség, némaság, pusztaság, vadonság hallgatott mindenfelé, mint a halottak tartományában. A farkasok is megszaporodtak: Ugy, hogy a házakba is betörtek, és a kisdedeket az anyaik kezébül kiragadták, sőt még a fegyveres férjfiakkal is megküszködtek. Ennyi Ínséghez járult a kimondhatatlan éhség: mert kik nyomorúságos életöket ezer veszély közt megtarthatták, a füvek gyökereit, a fák kérgeit, sőt még