Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Három verselemzés (Fakutyám, fényben, Knósszosz romjain, A magyar Waste Land-ek)

gi, Garai Gábor itáliai, Fodor József, Képes Géza — -és Takáts Gyula — görögországi verseire gondolok. Valamennyi verses útinapló, vagy költői ciklus az „élménylíránál" többet ad: mindannyiuknak a költői világképet és elhelyezkedést érintő értelme van. Ez az értelem ad jelentőséget a Knósszosz romjain című költeménynek is. Takáts Gyula verse már hangjával és terjedelmével is figyelmet ébreszt. A költő előző korszakaiban ugyanis — hogy visszatérjünk a műfajelmélet klasszikus kategóriáihoz — többnyire „dalok" születtek, melyek inkább a megfigyelések artisztikus rendjével, a bennük megnyilatkozó egyensúly tisztaságával ragadták meg figyelmünket, s általában kerülték a lázasabb indulatokat, a diszharmonikusabb látomásokat. A Knósszosz romjain viszont „rapszódia", amely kilenc részre tagolva, egy nagyobb ívű gondolat és látomás rendjében ad képet a diszharmonikus élmény feszültségeiről. Része annak az új tájékozódásnak, amely általában Takáts Gyula legutóbbi verseskönyvélben: az 1968-as Villámok mértanában öltött alakot. A rapszodikus fogalmazás és a belső feszültség oka az, hogy a verset az élmény dialektikája feszíti; ez a feszültség szabja meg a soraiban megszólaló érzést, a kompozíciót és az egymással kontrasztot alkotó képek anyagát. A feszültség már a költemény kezdő képeiben is érvényesül. Az első rész két képsort helyez egymás mellé: a klasszikus nyugalmú mediterrán természet és a zakatoló-robbanó modern technika képeit: „kitört az Orient Expressz / a gépek vad bikája . . . / A búzák és pipacsok közül / egy igen, vagy talán sohasevolt / márvánnyal szabdalt horizontra! / Csattogva s mint őrült sikongva /' agavék s istenek testét tiporva!" Ebben a kontrasztban a vers alapvető élménye jelentkezik: a Knósszosz romjain ugyanis a klasszikus-antik világot méri össze a modern ember helyzetével, tapasztalataival. Ezt az összemérést érezhető dinamika feszíti, hiszen a klasszicitás általában harmóniát, egyensúlyt, emberi rendet jelent, a modernség pedig zaklatottságot, feszültséget, belső diszharmóniát. Évszázados hagyományai vannak annak, hogy a „modern" világ válságai elől menekülő ember a mediterrán életrend harmóniájában és az antikvitás nyugalmat sugárzó emlékei között keres belső békét és életerőt. Goethe, aki ezt a magatartást klasszikus mintává tette, így írt a Római elégiákban: „Mily boldog vagyok itt Rómában! Visszaidézem / azt az időt, míg fent Északon éltem: a Nap / szürkén ködlött s ránehezült koponyámra az égbolt, / ott fullaszt a világ, színtelenül gomolyog, / és örökös szomj űzi a szellemet énje homályos titka után s szótlan gondolatokba merül. / Immár homlokomat derűsebb éther koszorúzza, / létre Apolló hív színeket és alakot" (TrenesényiWaldapfel Imre fordítása.) (Csak zárójelben hívhatom fel a figyelmet arra, hogy Takáts Gyula előbb idézett verse: a Búcsú Itáliától mennyire hasonló élményt — a délszaki derű és a hazai ködös, sivár élet egybevetését — fejezi ki.) De nemcsak a táj és a környezet fejez ki egy más minőséget, mint a technikai civilizációra épülő modem világ, hanem a tájat körüllengő, a szigetek és városok, hegyfokok és romok köré aurát rajzoló történelem és mítosz is. Takáts Gyula Odysseus tengerén hajózik Kréta, felé, s az út