Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

A becehegyi világ önmagában is teljes egész, minden együtt van benne, amit a természetben elvegyülni akaró alkotó ember kívánhat: messzire nyíló ég, közeli víztükör, szelíd dombok, a teremtő emberi kéz és szellem művei. Mégsem önmagával azonos csupán, a látvány sejtelmesebb távlatában klasszikus kultúrtájak derengenek, Hellász és Itália, amelyekkel Becehegy költője oly szívesen hasonlítja össze a szeme előtt elterülő vidéket. Takáts Gyula a körötte élő táj szervességét érzékeli és fejezi ki. azt a rendet, amely átsugárzik a szelíd formákon, s teljes kompozíciót ad a látvány részleteinek. Es benne, mint nagyító alatt című kis versében „metszett óriási sejthez" hasonlítja a tiszta csendben eléje táruló világot, Noé barátja című költői vázlatában pedig a táj arányos formáira utal: „szép szirmok távlatával , kinyitja néha titkát a tömör és értelmes világ". Sokatmondóak azok a fogalmak, azok a nevek is, amelyeket és akiket a becehegyi panoráma ábrázolásához hozzákapcsol: több alkalommal a görög táj valamely klasszikus részletét idézi fel (Akárcsak Delphiben, Az Akropolisz fölött zúgó pilótákhoz), máskor a leheletfinom japán tájképek festőjére: Hiroshigére (Magyar paraván-képek), illetve az értelmes költői rend klasszicista mesterére: Goethére (Szállok és szólok) hivatkozik. Ezek a hivatkozások jelzik, hogy a táj, amellyel mintegy azonosnak tudja magát, klasszikus értékek jelképe: Takáts Gyula nemcsak otthonát találja meg a Balaton-felvidéken, hanem az értelmes rend, a biztos harmónia, a bölcs derű látható alakját is. A klasszikusok magasrendű derűjét sugározza a vidék, mégsem mozdulatlan, mégsem befejezett, mint a festmények, szobrok klasszikuma. A költő által szemlélt és birtokba vett természeti képet titokzatos rezdülések teszik elevenné, helye van benne a mítosznak és a játéknak, a biztos arányokat mutató látványt nem egyszer az álmok, a látomások szeszélye rendezi át. Takáts Gyula az impresszionisták tündéri ecsetkezelésével idézi fel előttünk a balatoni táj szelíd formáit és színeit, az impresszionista foltokat időnként mégis a szürrealisták meglepő ábráival szakítja meg. A látványra reflektáló költői tájrajzot és életképet korábban is Chagall szürrealisztikus világára emlékeztető álomjelenetekkel egészítette ki, ez történik most Elő lantból című költeményében, midőn az impresszionisták fényből és árnyékból szerríesz:ett képi világát hirtelen a képzelet mitikus játéka váltja fel: „A tárgyak: egy asztal, rajta hagymák... Az üvegen túl kőlépcsők sora / s váratlan kinyílik egy ablak / és rajta átfénylik oda / a kép, hol minden lényegéből metszve oly más és felfokozva szárnyal. / Asztal mögött a lantfarkú madár / s Szent János játszik két hagymával." A táj jelképes értelmet kap, a balatoni horizonton klasszikus kultúrák emléke, álma tűnik fel, van azonban a balatoni-becehegyi tájnak egy másik karakteres vonása is. Természet vagy táj című kis esszéjében Szerb Antal tanulságosan különböztette meg ezt a két fogalmat, midőn arról beszélt, hogy a természet a romantika (és hozzátehetjük: az avantgárdé) jellegzetesen nosztalgikus képzete, amely erősen emocionális jellegű, a civilizált társadalom ellentéte, s mint ilyen a történelmi küzdelmek és kataklizmák elől kínál menedékhelyet. „A természetbe — olvasom — belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló. Érosszal telített, haragvó."