Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

vágott parkok szép kertésziházai és a víz / nélkül maradt szökőkutak . . . " — olvassuk a Hideg-tű című költeményt. Ahogy a természet az elmúlás elégiájának forrása lesz, elégikus meditációt ébreszt a történelem látványa is. A költő a Balaton-felvidék római villáira gondol, a fennmaradt csorba köveket tanulmányozza, az alaprajzok mértanát próbálja kilesni a régmúlt feltárt emlékeiből. Közben megérinti képzel etét-esziméletét a mulandóság félelme, bizonyossága, amely semmivé tesz történelmi korokat, küzdelmeket, eredményeket. „Ilyen lesz minden? . . . Vagy ilyen volt? . . . — / Mint a mértant rajzolom. / Formáit lassan tanulom. / Évezreket előre és mögöttem, / mert a Semmi a legnagyobb hatalom, / és így teljes e dermesztő lecke, / mer nem is az emberi, / de túl, a háromszögletű és gömbölyű / kövek földkorszaki intelme" — hangzik a nagy meditativ vers, a Még nagyobb. A személyes szorongás és a történelmi meditáció nyomán ilyen módon nyernek megfogalmazást Takáts Gyula új költészetének bölcseleti kérdései. Kérdések, melyek az emberi nem létének általánosabb törvényeire vonatkoznak, mintegy „ontológiáját" érintik. (Korunk költészetében gyakoriak ezek az „ontológiai" kérdések és közelítések. Hogy csak Takáts Gyula nemzedéktársaira hivatkozzunk, Weöres Sándor, Vas István, Jékely Zoltán és Csorba Győző költészete is foglalkozik velük.) A Korunk hírnöke, Takáts Gyula verse is ennek az emberi létezés titkait s értelmét fürkésző érdeklődésnek, nyugtalanságnak ad kifejezést. „Az élet? ... És miből ! ... S körül mi vesz? .. . / A nyers anyag s a rendező? .. . (. . .) Vagy az marad? . . . János rettentő jóslata, / amely elől már új csillagra át. .. / De mit vigyen? . . . És ki? .. . És hol az Ararát?" — hangzanak a költő nyugtalan, zaklatott kérdései. A zaklató élmények, a szorongató gondolatok már korábban másfajta hangot és intonációt hoztak verseibe. Azt mondhatnók, egy korábbi „latinos": derűsebb, harmonikusabb, érzékibb ihlet és intonáció után egy „görögös": tragikus, nyugtalanabb, bölcselkedő ihletet és intonációt. A „görög" ihletnek és kultúrának abban az értelmében, amely Németh Lászlótól ismerős, Takáts Gyula eszmei szótárában is a felfedezést, a gondolatok kialakítását, az emberi létezés ábráit felismerő töprengést, és ezzel együtt a tragikusabb lehetőséget, a zaklatott, nyugtalan humánumot jelenti a „görög" etosz és kultúra, a „görög" gondolkodás. 1965-ös görögországi utazása óta ő is ezeket a „görög" tulajdonságokat, ihleteket és lehetőségeket keresi s éli át költőileg. Miután A Zeusz templom egyik oszlopára, a Delphi felé, a Tragédia Epidaurus színpadán vagy a Knósszosz romjain című verseit megírta, ez a „görög" élmény vissza-visszatér, s Pannóniát is „görögös" színekkel festi át, a dunántúli múltban is „görögös" emlékekre utal. A tragikus fordulatokban gazdag, végzetszerűségében sötét magyar történelmet például szívesen állítja a görög história mellé, mintegy a két múltat egymásnak feleltetve meg. Boszporusz és Gibraltár között vagy Még nagyobb című verseiben ezzel a „görögös" közelítéssel találkozunk. A „görög" és a „latin" élmény váltakozása, egymásba fonódása és kölcsönössége jól érezhető a Sós forrás költeményeiben. A „görögös" ihlet a természetben, a világban és a dolgokban rejlő újszerűséget, különösséget,