Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Otthon a világban. Vázlat Takáts Gyula költészetéről

Általuk kényszerül az alkotó messzebb tekinteni vagy éppen felkutatni saját személyiségének rejtettebb övezeteit. E megújulási folyamatot különös erővel jelzi Takáts Gyula újabb költészete. Mint annyi költőt, túl az „emberélet útjának felén", őt is megérinti a pusztulás borzongása, neki is töprengenie kell a halál látványán és lehetőségén. „Csak állok és érzem / Szalonta, Nikla és Sümeg / harangjai már jönnek értem. / Lila rög lesz a vérem" — hangzik a Két oszlop című vers panasza. „Mindennap ugyanaz . . . És szívgörcs ... Hivatal .. . / Magány és harc közt zsongó őrület" — olvassuk ugyanebben a versben: egy gondokkal viaskodó, a köznapok és a fáradtság malmában vergődő élet vallomásaként. Takáts Gyula vállalja a tragédiát, nem vágyik olcsó vigaszokra, sőt inkább az önismeret igényével figyeli magában a testi fájdalom vagy a lelki megpróbáltatás jeleit. „Százszor inkább tövist, mint kokaint, / mely bódít. . . Százszor embertestű kínt!" — vállalja a múló idő és a betegség okozta próbák elviselését és tudatos vizsgálatát (Theoxenia?). A pusztulás élménye, az emberi létezés esendőségének felfedezése Takáts Gyulában a tudatosság és a megismerés igényét növeli. Nem elégszik meg azzal, hogy pusztán szemlélje a világot, vagy felismerje az anyagban rejlő költői szépséget; ismerni vágyik a világ szerkezetét és törvényeit is. Legutóbbi korszakának verseiben a bölcseleti hajlam kifejlődésének tanúi vagyunk. Ez szépül című verse arról beszél, hogy a létezés „vad láncokba vont" titkait akarja az értelem számára szabaddá tenni, a Tán ép azért a világ belső rendjét fogja vallatóra. Az Átsugárzik és ragyogva a földi világot állítja kozmikus távlatba, a Tollhegyre szorítva pedig a világegyetem költői megismerésének esélyeit latolgatja: Fölébredt szívem is ... S máskép ragyogva, kinéz a tiszta, messzi csillagokba. Nem is gondtalan, de nem rettegve, szétfeszül a merev egyetembe. Kinyílik a kristály szín időbe, mint egy fénylő piros rózsa tükre, s ahogy majdan jelezgetnek vissza, hattyúfényes képleteit írja. Ábráin, mint növények és lángok úsznak a földi, égi világok. Ilymódon magának és az emberségnek ír és jelez, mígnem szerteszéled. Végül a Reménnyel és késsel abban a látomásban keresi a költő és a költészet helyét, melyet a legújabb természettudományos világkép rajzol elénk. „Távcsövekkel, szondákkal lesi, esze gépeivel ostromolja" az eget és az anyagot. Közben mind erősebbé válik az a felismerése, hogy a világ, maga a létezés okosan megszabott rendben mozog, melyben egyformán kimért he-