Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)
Otthon a világban. Vázlat Takáts Gyula költészetéről
A füst az égből csüngött, mint ringó selyem. Kék díszén át madarak, -pásztorok jöttek. A fűzfa kontya közt leányok fürödtek, s tűzünk fészkén kikelt a hamvas sejtelem. Az est, mint rókafark, súrolta a vetés fejét. S mint gyertya, melyet kivájt tökbe rejtenek, oly ferde szemmel szálltak ránk a szellemek, s köd pályázta orvul a templom tetejét. (Csöngei emlék) Talán zsúfoltnak tetszik a képeknek ez a szerkezete, a váltások barokk pompája és ritmusa, mégis mindig a valóságra utal. Takáts Gyula képzelete a plasztikus realizmus költői eljárásait frissíti fel az alakításnak azzal a játékos merészségével, amelyre minden bizonnyal a szürrealizmustól nyert biztatást. Az ifjú Takátsnak mégsem a tájrajz a legfőbb erénye, s a tájkép a legfőbb műfaja. A „plein-air" természetfestés mellett egy teljes életrend költői átlényegítésére figyelhetünk. A táj arányait és fényeit kevesen fejezték ki oly láttatóan, mint ő; a környezet lírai megfestésénél mégis fontosabb az, amit saját egyéniségéről és eszményeiről mond olvasóinak. Az első versek derűs impresszionizmusa után a költő és a világ viszonya megváltozik: eddig a külvilág futó benyomásai formálták a verset, ezután a költő keresi eszményeinek és életrendjének tükrét a pannon vidék nemes arányaiban. Eszményei: a harmónia, a bölcs derű, a szelíd életöröm, az otthonosság találnak keretet és kifejezést a tájban és a természetben. Versei gyakran szólaltatják meg a falusi hétköznapok bukolikus örömeit, a kétkezi munka egészséges közérzetét. Életformáját a horatiusi tanácsok alakították: „Szeresd a nyárt, őszt, telet és tavaszt! / Becsüld az időt és kedvesed ölét! / Késő bánni, mit kedved elszalaszt" — vallja A kétezeréves költő tanácsa című versében. Takáts Gyula életrendje azonban nemcsak szelíd epikureizmusról tanúskodik, hanem tágas és átélt kultúráról is. Eszményeit az európai kultúra és a magyar hagyomány nyomán alakította ki és tette mindig gazdagabbá. Antik és mediterrán nosztalgiák töltik el, a dunántúli történelem és művészet emlékei — omlott várak, barokk présházak, roskadozó kápolnák és kúriák — vonzzák. Sőtér István találó szavakkal jellemzi őt a Négy nemzedék című antológiában: „Tévednénk, ha szelíd akvarell-festőt akarnánk látni benne: növényzetével, állataival, embereivel, sőt történelmével és társadalmi rendjével él műveiben a táj, mint valami regényben, melynek hőse egy egész vármegye." Verseibe beleivódott a táj kulturális öröksége: a művelt, latin auktorokat fordítgató, az Aurórában lapozgató ősök hagyatéka csakúgy, mint a szülőföld irodalmának játékos kedélye vagy pátosza. Csokonai „népi rokokójának" modern hangszerelésével kísérletezik (Csöngei emlék), Berzsenyi klasszicizmusának görögös színeit idézi fel:
