Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)
III. Dunántúl művelődéstörténetéből - 1. Középiskola és középfokú oktatása Dunántúlon a XVIII-XIX. században - különös tekintettel Somogyra
sági akadémia, illetve agráregyetem folytatta tovább tevékenységét hazai mezőgazdasági felsőoktatásunk szolgálatában. Az egyetem- és a főiskolahiányra az is jellemző volt, hogy a gráci egyetemre — Johann Andritsoh kutatásai szerint — 1586 és 1782 közöt', 88 (Zalából 59, Somogyiból 13 — közülük egyetlen kaposvári! — Baranyából 15, Tolnából mindössze csak 1) hallgató járt. De a tehetséges ifjak továbbképzési célból való régiónlkívülre küldésére — ugyancsak Andritsoh adatai szerint — az is jellemző volt, hogy a gráci egyetemen — ugyanabban a két században — 57 magyar tanított a különféle katedrákon. A XVIII. században — noha a régió közép- és felsőfokú intézményhálózata még a városi központokban is rendkívül hézagos volt — a fejlődés mégis kimutatható volt a középfokú oktatás terén. Ezekben az évtizedekben alapították régiónkban csaknem az összes középfokú iskolát. Ebben a században lépett a XVIII. századi, az otthon végzett házi magánoktatás helyébe a népiskolától elkülönülő nyilvános középiskola, amely már iskolai bizonyítványt is adott végzett tanulóinak. Ahogyan a középfokú iskolák által biztosított műveltség társadalmi hasznossága lemérhető volt hazánkban, úgy gimnáziumaink XVIII. századi látogatottsága szinte a duplájára növekedett. A társadalmi szükségszerűség tehát felismerte, hogy bizonyos munkakörök elvégzéséhez szervezett, rendszeres középfokú oktatásra van szükség, miég a katonai pályákon, az igazságszolgáltatási és az igazgatási munkakörökben sem lehet ezeket ismereteket nélkülözni, különösképp azonban a teológiáknak, s egyén misnoiak hallgató:;,a-v ven középfokú ismeretekre szükségük, amelyeket már csak szakosodott oktatók tudnak tanítani. A XVII. századi középiskolákban — 1696-ig —» a szervezett tanári állások még ismeretlenek voltak, kezdetben még a rendtagok is csak mellékfoglalkozásként látták el a tanítást a szerzetesi iskolákban. Világi papok — még a pécsi gimnáziumban is — csak 1776-tól jutottak szóhoz. Régiónkban az egyetlen, már a XVII. század utolsó esztendőnként 16—30 tanulót számlált padjaiban Pécsett. A századfordulón (1700-ban) már 125, 1712-ben pedig 90 volt benne a tanulók száma. 1694-ben Széchenyi György esztergomi érsek 50 000 rajnai forintot adományozott az új jezsuita gimnáziumra, amelynek az alapkőletétele 1716-ban történvén meg, s benne a végleges tanítás 1724nben vette a kezdetét. Ebben az esztendőben már 300, két évvel később pedig már 400 tanuló volt az iskola falai között. E létszám 1741-ben 300-ra csökkent, amely a későbbi években (1744-ben) sem változott (302). Különösen az 1739-es súlyos pestisjárvány következtében csökkent a tanulók száma. Visszaesés következett be Kőszegen is, ahol is — Ambrus-Fallen- büchl Zoltán adataira támaszkodva — megállapíthattuk, hogy 1700-ban 233 volt a tanulók száma, a század közepén (1750—1752) pedig 606. Ez a szám 1790/914>en már 115-re zuhant alá, egy évtized múltán (1800-ban) azonban újra a duplájára emelkedett (239). A század utolsó évtizedeire a római katolikus középiskolákban bekövetkezett átmeneti visszaesésben nemcsak az ösztöndíjak csökkenésére, a tandíjkényszernek a szegényebb tanulókat az iskolától visszatartó erejére kell gondolnunk, hanem látnunk kell e tendenciában a régió gazdasági 288
