Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)

II. Somogy megye művelődéstörténetéből - 6. A dél-balatoni fürdőkultúra kialakulásának történeti korszakai

fájdalmas megdöbbenéssel kell arról jelentést tennünk, hogy a Balaton és a Hévíz, mint az ország legnagyobb és legfontosabb gyógy- és üdülőhelye, a háborús események következtében igen súlyos károkat szenvedett. A Balaton körüli vendéglátóipari üzemek épületei a háborús események következtében nagy számban teljesen elpusztultak és az üzemeket — elenyésző számú kivétellel — teljesen kifosztották, úgyhogy igen sok üzemben még egy ágy, lábos, sőt egy fakanál sem maradt.”

Amikor az alispán a háborús események lezajlása után — még 1945. áprilisában (alispáni iratok 20090/3/1945.) összeíratta a megye nagyobb (tíz munkásnál többet foglalkoztató) gyárszerű üzemeiről a kimutatásokat, ezekből arról értesülhetett, hogy sem a bogiári Frank Miksa téglagyár (20 munkás), sem a fenyvesi Dani Mikiós-féle műkő- és cementárugyár, sem a Mittelmayer József né balatonfenyvesi sütő- és tésztaüzem nyersanyag- hiány és háborús károk miatt nem üzemelhettek a déli parton. De nem üzemelt a balatonújhelyi (40 munkás) Balatoni Halkonzervgyár sem nyersanyaghiány következtében, csak halászati tevékenységet folytatott.

A Tó és vidéke a második világháború csődtömegéből: a háborús pusztulásból lassan kezdett ocsúdni. A hivatalos hatóságok érdeklődési köréből kiesett és szétesett fürdőegyesületek és üdülőhelyi bizottságok helyett a nép tette meg az első lépéseket az élet megindulásához, s a közigazgatás elárvult gépezeténél ülő néhány községi tisztviselő, s főként a koalíciós pártok tagjaiból alakult néphatalmi szervek néztek először szembe a háború ütötte sebekkel.

Amikor a megye a parti járások főjegyzőitől, mint üdülőhelyi biztosoktól bekérte az első fürdőhelyi jelentéseket, e jelentések vigasztalan képet nyújtottak a fürdőélet megindulásénak akadályairól, a fürdőegyesületek és üdülőhelyi bizottságok széteséséről, a háború idején katonai célokra igénybe vett szállodákról, üdülőkről, a műúton százezerszámra visz- szavonuló katonai alakulatokról, a megrongált kikötők és egyéb partmenti helyek aknás veszedelméről, a vízbe süllyesztett közlekedési eszközökről, a kiégett és kifosztott villaroncsokról, s e demoralizáltnak tűnő jelentések — beláthatatlan időn belül — szinte kilátástalannak tartották az élet megindulását.

E jelentések már azt is tükrözték, hogy az egymást ekkorra már meg nem értő polgárikori fürdőegyesületek és üdülőhelyi bizottságok, amelyeknek sokhelyütt sem egymással, sem pedig a község hivatalos vezetőivel nem volt harmonikus a viszonya — ahogy ezt többek között Zamárdi község jegyzője is jelentette 1945. július 24-én — „külön-külön való fennmaradásukhoz ma már a hiúsági szempontok leszámításán kívül semmi közérdek nem fűződik”. Sajnálatos, hogy a fürdőegyesületek ilyesfajta sommás minősítése eléggé elhamarkodott volt a partmenti községek vezetői részéről. Következményeként — 1948-ig — a Belügyminisztérium valamennyi egyesületet feloszlatta a Balaton-kultusz nagy kárára.

Sem a fürdőegyesületek, sem pedig az üdülőhelyi bizottságok nem működtek a felszabadulás utáni első két esztendőben. Üdülőhelyi bizottsági költségvetésék sem készültek. A nehezen induló üdülőélet következtében csak 1947-ben készültek el — először és utoljára —■ e bizottságok költség- vetései a 21. kgy. sz. 3345/2933 sz. szabályrendelet alapján. E kiadások

208