Kelemen Elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában - Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1982)
I. A népoktatási törvény küszöbén. Helyzetkép
Ez magyarázza a természettudományos és gyakorlati műveltség elterjesztésének, a gazdasági ismeretek tanításának egyre gyakrabban hangoztatott követelését. Ezeknek a törekvéseknek is fontos, közvéleményt formáló szócsöve volt az 1866-ban megindult megyei hetilap, a Somogy, amelynek jelentkezése már önmagában is a polgáriasadás helyi előrehaladásának bizonyítéka. A lap szabadelvű művelődési programja a népnevelési egyletek, a népoktatás és az olvasókörök felkarolására, fejlesztésére mozgósított. A hasábjain lezajlott népnevelési vitákban — az egyházak erősödő tiltakozásától, növekvő szembenállásától kísérten — kibontakozó közoktatási koncepció az egyházi iskoláztatással, a valláserkölcsi neveléssel szemben az „okszerű ismeretek” tanítását, az állampolgári nevelést, s ennek érdekében az elemi oktatás reformját, kötelező érvényű kiterjesztését, az alap- és a középfokú szakképzés megvalósításét és a parasztság öntevékeny művelődésének, támogatását sürgette. A 60-as években megalakuló olvasókörök, művelődési egyletek sora jelzi, hogy ezek a követelések találkoztak a parasztság spontán művelődési igényeivel, politikai tartalmú útkereső próbálkozásaival és a kialakuló munkásosztály kulturális törekvéseivel is. Az érdekazonosság látszata mögött azonban súlyos ellentétek feszültek, amelyek az úrbéri rendezések során, a tagosítások alkalmából újra meg újra a felszínre kerültek. A parasztság és az uradalmi cselédség egyre gyakrabban került összeütközésbe a hatóságokkal, hol a területszámítási viták, hol a dohánycsempészés, hol a katonaállítási vagy az adófizetési kötelezettség megtagadása miatt. A 407 somogyi néptanító helyzetét, élet- és munkakörülményeit tehát ebben a változó, ellentmondásosan formálódó környezetben kell vizsgálnunk, amely determinálta — az iskola falai közé szorította vagy társadalmi méretűvé tágította — tevékenységüket a magyar népoktatás 1848-ról elhalasztott, de a fejlődés során újra és visszavonhatatlanul napirendre került polgári reformjának küszöbén. Az egy iskolára jutó tanítók száma (átlag: 1,17; — katolikus: 1,21; református — evangélikus: 1,03; izraelita: 1,66) elsősorban azt bizonyítja, hogy az iskolák zöme „egytanerős” iskola volt; segédtanítót, még ha a gyerekek száma meg is haladta a Systema Scholarumiban megszabott 100-at, kevés helyen alkalmaztak. A kéttanerős iskolák száma 38 (ebből 32 katolikus, 1—1 evangélikus és református, 4 izraelita); a háromtanítós iskoláké mindössze 6 (2 katolikus és 4 izraelita). Négy tanítóval működött a szigetvári, nyolccal a kaposvári főtanoda. Azoknak a községeknek a száma, amelyekben az oktatás tanító hiányában szünetelt, kb. 10—12-re becsülhető.4 Messzebb menő következtetésekre juthatunk, ha az egy tanítóra jutó iskolaköteles tanulók számát vizsgáljuk. A katolikus iskolák 72,3-as átlaga (az 1865—66-os országos átlag: 100,1) a tanítók nagyfokú megterheléséről, az oktatás természetszerűen alacsonyabb fokáról árulkodik. A protestáns iskolák esetén, nem utolsó sorban a gyermeklétszám alakulása, az egyke jelentkezése miatt ez az átlag (55,6—58,4; országosan 74—69) kedvezőbb. Az izraelita iskolák 26-os átlaga (országosan: 50), amely nemcsak a viszonylag kisebb tanulólétszám, hanem többnyire 2—3 tanító alkalmazásának eredménye, az itt folyó munka nagyobb intenzitásra, s az országosan is közismert tényekkel bizonyítható eredményességre enged következtetni. 4
