Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)
Visszaemlékezés
de ha tovább dolgozom, el fogom rontani, mert nincs még gyakorlatom a formákat tökéletesíteni. Egy szegény magyar szobrászfiú, Brunner József öntötte gipszbe. Brunner, hogy megélhetését valahogy biztosítsa Párisban, még modellnek is szívesen eljött. Egy utcai énekeseket ábrázoló képemen a gitározó alakot róla festettem. Elmondom még erről a Brunnerról, hogy utóbb, már elutazásom után kölcsönpénzzel egy antik tárgyat vásárolt, melynek nagy értékét ő azonnal felismerte és azt nagy áron eladván, olyan tőkéhez jutott, hogy egy régiségkereskedést nyithatott. Nemes Maróéitól hallottam később, amikor 1923-ban Párisban találkoztam vele, hogy Brunnerból egy elsőrendű régiségkereskedő lett, saját autója volt, de mikor a világháború kitört és a franciák dühükben a német felirású üzleteket elpusztították, Brunnernak is menekülnie kellett. Autóján valahogy eljutott Hollandiába, autóját ott eladta és Amerikába hajózott. Amint Nemes mesélte, ennek a Brunnernak 1923-ban már egyik legnagyobb régiségkereskedése volt New Yorkban. Szegedi fiú volt. Visszatérek még a feleségemről készült szoborra, melynek nagy sikere volt. Raoul Vériét, az École des Beaux Arts professzora, amikor műtermemben meglátta, azt mondta rá: c’est de l’imp- ressionisme dans le sculpture.35 Erre kedvet kaptam mintázni, csináltam egy kisebb akt szobrot és fiamról, aki már 5 éves lehetett, életnagyságú fejet, melyet magam faragtam márványba is, hogy ezt is megtanuljam. A kis szobor méltónak bizonyult arra, hogy párisi salonunk kandallóját díszítse. Sajnos mind a feleségem, mind a fiamról készült szobrokat, amikor ingóságaimat Párisból hazaszállíttattam a háború után, Kehi-ben, a német határállomáson eltüntették. Az akkori még zavaros háború utáni időben, nem kutathattam, hogy hová tűntek el. Utóbb még egyszer hozzáfogtam a szobrászathoz, talán 1921—22-ben. Kisfaludy Strobl Zsigmond műtermében mintáztam meg jól sikerült mellszobrot fiamról. A Párisba érkezett és hozzámjött magyarok közül fel kell említenem Ady Endrét. Mikor a házmesternével névjegyét beküldte, elcsodálkoztam, mennyi predikátum van neve előtt egy Párisban használt kártyán, amikor az idegenhangzású neveket különben is a legfurcsábban ejtik ki a franciák. Én akkor még nevét sem ismertem, de talán Magyar- országon sem sokan. Egy vidéki magyar benyomását tette külső megjelenésével, csak szép barna szemei keltették fel bennem az érdeklődést. Én éppen valami munkámat akartam befejezni, de azért kérdéseket intéztem hozzá, ő azonban igen szótlan volt, inkább csak figyelt és szemlélődött. Erre letettem a palettámat és meghívtam, jöjjön velem lakásunkra, feleségemnek éppen fogadási napja volt és hívtam, igyék velünk egy csésze teát. Jött is. Bemutattuk néhány szép fiatal nőnek, de azokkal szemben is szótlan volt, amit nyelvtudása hiányának véltünk. Néhány nap múlva elküldte nekünk még Nagyváradon kiadott első verskötetét dedi- kációval „Még egyszer” címmel. Hogy méltóan megköszönhessem, kértem feleségemet, olvassa el és mondjon róla véleményt. Költeményei azonban nem nagyon tetszettek. Ady többé nem jelentkezett, aminek tán az is oka 35. Ez impresszionizmus a szobrászatban. 93
