Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

gé fejlődhetett volna, ha 40 éves korában el nem hunyt volna. Azután Po- lányi Aladár gimnáziumi, majd egyetemi jogász kollégám, sőt önkéntes társam is, aki jogi alapvizsgájára is nálunk készült. Külföldi éveim alatt elszakadtunk egymástól, de hazatérve, öregségünkben benső baráti érintkezésben voltunk. Kijött hozzánk Koroknyay Ottó festőművész, akinek tanítványa voltam és vele Both Menyhért, aki akkor a „Somogy” c. napilap segédszerkesztője volt, utóbb festőművész. De ügyes költő is volt, s amikor anyámat a zongoránál énekelve hallotta, a helyszínen egy kedves költeményt írt hozzá. Utóbb Szikszay Ferenc, Rippl-Rónai József társaságában volt nálunk, amikor Párizsból először hazajött szülei látogatására. De ezekről lesz még szó, utóbb, bővebben.

A téli nagy vadászatokon a rendezőséget Babochay barátunktól idővel nekem kellett átvennem. Én gondoskodtam a hajtásoknál a vadásztársak helyének kijelöléséről. Miután Gálosfáról késő este már nem lehetett hazatérni Kaposvárra, a vadászatot vacsora követte 3 a vendégek nálunk is éjszakáztak. A lakóházhoz tartozott egy 20 holdas park, kert, gyümölcsös, sőt ennek folytatásaként egy szép nagy erdő. Ez hegyoldalt képezett, mely a nagy fák dús lombozatának árnyékával igen misztikus részleteket mutatott. Az erdő alatt bővizű forrás architektonikusan szépen körülfalazva, kőpadokkal volt ellátva, ahol kánikulai melegben is kellemes hűvös volt. Ideális nyári tartózkodási hely volt Gálosfa. A lakóháznak, amely kívül-belül fehérre volt meszelve óriási francia stílusú ablakai voltak. A Festetichek valószínűleg vadászkastélynak építették, tekintettel a nagy erdőségre, de sohasem laktak itt. Nagyhatalmú tiszttartók tanyáztak benne, akikről az a rege járta, hogy éjjelente kísértetként visszajártak a temetőből. A nyílt fekvésű derűs, napos Őrei után, reánk gyermekekre is, sejtelmes hatást gyakorolt ez a Gálosfa. A gazdasági alkalmazottaknak nagy száma, a gazdaság nagy terjedelme, serdülő korban romantikus és feudalisztikus érzéseket váltottak ki belőlem, amelyek utóbb Párizs demokratikus, szabad levegőjében szerencsésen elpárologtak.

Gimnáziumi éveim alatt, mint már említettem foglalkoztatott a festészet. Olyan szerencsés voltam, hogy akkor telepedett le Kaposvárra egy olasz akadémiai festőművész, Galimberti Alajos. Örökölt Kaposvár tövében 200 hold kitűnő földet valami magyar rokonsága révén. Nem volt valami nagy művésztehetség és már családos ember lévén, legokosabbnak vélte, hogy itt gazdálkodjék. A városban vett lakást. Miután értesült, hogy Kaposváron csak apám beszél olaszul, felkereste s így össze is barátkoztak. Látva rajzaimat, készségesen vállalkozott továbbképzésemre. így ünnepnapokon és szünnapokon pár óráig nála dolgozhattam. Ö már nem olaj nyomatokat másoltatott velem, mint Liebewein rajztanárom, hanem — miután lemásoltam nála egy Rembrandt arcképet, melyet ő egyik olasz galériában készített — mindjárt hozzáfogatott a természet utáni festéshez. A Rembrandt-másolat igen jól sikerült, amelyet nemrégen ajándékba adtam Földváry István barátomnak Kaposvárott. Ö Babochay Kálmán ve- je volt, és csak régi festményeket akasztott fel lakásában. Aztán élő modellt kerestem és ki lett volna erre alkalmasabb, mint a 100 éves dédnagymamánk, akinek nem volt semmi dolga és még nagyon mozgékony volt. Szívesen eljárt velem Galimbertihez egy-egy délutánra és szegényt

15