Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

gyermekét az előszoba falába beépített, ma is meglévő barokk szekrénybe bújtatta.

Mikor Károly fivéremmel nagyobb fiúk lettünk, ő tán 12 éves, én 14, apám nem akarta, hogy a nagy vakációt munka nélkül töltsük, megkívánta, hogy valami iparosságot tanuljunk ez idő alatt. Mert hát nem lehet tudni az élet fordulatát. Nekem a bognársághoz, Károly fivéremnek a kovácsmesterséghez volt kedve. Naponta ebéd után el kellett gyalogolnunk a 3 km-re fekvő Szent Luka-i majorba, ahol a bognár és kovácsműhely volt, hogy ott dolgozzunk és megtanuljuk ezeket a mesterségeket. Nyakunkba akasztottak zöld posztóból készült, csinos tarisznyát, melybe édesanyánk a monogrammunkat is szépen belehímezte, megrakta ozsonná- val és útnak indultunk. Holt fáradtan érkeztünk esténként haza. Nyáron el is készítettünk egy taligával ellátott ekét, ezzel téve bizonyosságot komoly munkálkodásunkról. Utóbb kaptunk egy kis lovat, azzal kocsikáz- tunk, de az érettségi után már egy szép hátasló is rendelkezésemre állt. Órákon át barangoltam a szép erdőben, ezek feledhetetlenek. Persze közben történt egyszer-másszor valami incidens is. Amint egy estefelé Szent Lukáról a farkaslaki erdő felé tartottam, keletről nyugatra, egy észak felé irányuló keresztútnál, amely hazavezetett, lovacskám oly hirtelen fordulatot csinált saját elhatározásából, hogy lefordultam róla. Nem történt különös baj, de lovam jóval előbb jelentkezett az istállóban, mint magam. Többször megesett ilyesmi velem utóbb is, amikor eltűnődtem a természet szépségein, de nem történt soha komolyabb baj. Így belém rögződött az az erős hit, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem, minden bajból szerencsésen megmenekülök.

Szüleim nagyon vendégszeretők lévén, igen sokan látogattak meg bennünket, nyáron Kaposvárról. Egy alkalommal Szigethy Gyula Sándor, a kaposvári kórház igazgató-főorvosa jelent meg 2 fiával, Sándorral és Lászlóval. Lukafáról jöttek, ahol az üveggyárat tekintették meg. Nem mehettek át Gálosfán anélkül, hogy a gazdasághoz tartozó híres nagy borpincét meg ne nézzék. Ez arról volt nevezetes, hogy ökörfogattal be lehetett oda járni, olyan széles boltozott útjai voltak a pincének, egy hegyoldalba beépítve. Kitűnő borait is ismerték, különösen az ún. „szalmán fekvőt”, amit karácsonyig szalmán aszalódott szőlőből készítettek. Szigethy főorvosnak az volt az elve, hogy először a vármegyéjüket ismerjék meg fiai, majd az országot, mielőtt külföldi tanulmányútra indulnának. A fiúk oly jól érezték magukat, hogy ettől kezdődően, nyaranként gyakran hetekig vendégeink voltak. A barátság a családok közt máig is fennáll. László sajnos fiatalon elhunyt, de Sándorral utóbb Párizsban is együtt voltam, amikor orvosi tanulmányait befejezte ott. Abban az időben festettem éppen a „Vitatkozó francia papok” című képemet a Saint Germain de l’Auxe- rois templom előtt, esti fényben. S ha diner után sétáltunk, oda-oda állítottam Sándort a gázlámpa alá, hogy a világítási efektust tanulmányozhassam.

Ott járt nálunk a kaposvári rokonoknál tartózkodó Kónyi József, velem egykori jogászfiú is, az országos gyorsíróiroda megszervezőjének, Deák Ferenc beszédei kiadójának, Kónyi Manónak a fia, akit nagyon megszerettem. Nagy tehetségű fiú volt, aki bizonyosan jelentős egyéniség14