Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

a „Hullámzó Balaton tetején, csolnakázik egy halászlegény!” volt. Mikor ennek első hangját megütötte, rámnézett, hogy élvezze örömömet. Testvéreim közül a legfiatalabbnak, Józsefnek volt zenei tehetsége, szépen énekelt, de túl kényelmes volt, hogy ezt fejlessze. Gimnazista korában a szavalásban tüntette ki magát. Arany Jánostól a „Pókainé”-t egy ünnepély alkalmával olyan hatásosan adta elő, hogy az egész városban beszéltek róla.

Szüleim társadalmi állását emelte nagy jótékonyságuk,is: anyám éveken át hetenként 12 kenyeret süttetett szegény családok részére, apám pedig fatelepéről, ahová a gazdaságból a tűzifát szállították, sok rászorultnak küldte télen a fát ajándékba.

Mi fiúk nyilvános iskolába jártunk, nővéremet otthon taníttatták. Nővérem első nevelőnője Hedvig Pulvermacher volt, aki minket fiúkat is bevezetett előbb a német, majd a francia nyelv titkaiba. Igen képzett és csinos breslaui lány volt. Tőle tanultam meg, hogy a kenyeret ketté vágja az ember és a vajat közéje teszi, mert így az ujjakat nem vajazza be az ember. A másik dolog, amit tőle tanultam, hogy a körmöket szép tisztán kell tartani. A következő nevelőnők közül Mile Piron is igen csinos volt, hamvas, nagy szemeivel. Lengyel nemzetiségű, atyja emigrált francia. Tőle franciául tanultunk, de ő már a szerelem titkaiba is kezdett bevezetni. Szerencsére akkor már 17. életévemben voltam és szüleim valamit észrevehettek, mert mi fiúk, a nevelőnő melletti szobából át lettünk helyezve az udvari épületben lévő vendégszobába. Nem felejtettem el azt a bátorítását, amit a fülembe súgott egyszer: „Vous aurez beaucoup de suc- cés auprés des femmes”.1

Az iskolajárást unalmasnak találtam és az volt az érzésem, hogy a tanítók és tanárok is örülnek, ha egy-egy tanórának vége van. Közepes tanuló voltam, leggyengébb a számtanban. Jobban kedveltem a földrajzot, a történelmet és a fizikát. Első igazgatónk Cselkó József, tót származású magas, sötétszínű ember volt, akinek beszédjéből is nagyon kiérződött az idegen születés. Ott tanított Vaszary János festőkollégám édesapja is, aki latin tanárom volt. Mindig virzsinia szivar lógott a szájából, kedélyes, aranyos ember volt. A rajztanár Liebewein Alajos volt, akinél külön órákat vettem, amikor szüleim észrevették rajz iránti hajlamomat. Elém tett valami olajnyomatú képet, azt kellett lemásolnom. De otthagyott, kiment a szőlőjébe, mondván, majd meglátja, mit csináltam mire visszajön. Ezt rendesen nem tudtam bevárni, mert nem hiába volt Liebewein a neve, sokáig künnmaradt a pincében. Nála nem sokat tanultam.

A festés iránti hajlamom korán jelentkezett. Amikor újonnan épülő kaposvári házunkban a szobafestők dolgoztak, ez rendkívüli módon érdekelt. Az istállók falát, mely szép fehérre volt meszelve, kezdtem befesteni mindenféle ábrákkal. Hét-nyolc éves lehettem akkor. Emlékszem, ha nem volt más festékem, magam próbáltam csinálni: zöld színt levelekből, piros színt téglából.

Amikor az elemi iskolába jártam és az algimnáziumba, a nyarakat

i. Sok sikere lesz a nőknél.

12