Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

utóbb odaajándékoztam a kaposvári leánygimnáziumnak. Bíró igazgató reprodukáltatta az 1939—40. évi katalógusban és szépen megemlékszik az adományozásról. A középső képet tulajdonképpen a kaposvári fiúgimnáziumnak szántam, melynek növendéke voltam, de ez nem realizálódott a szállítási nehézségek, majd a háború kitörése miatt. Jelenleg a triptichonnak középső része is a leánygimnáziumban van, de olyan megállapodást kötött a múzeumigazgató a néhány év előtti leánygimnáziumi igazgatóval, hogy ha a múzeum állandó képtára elkészül, az egész triptichon a múzeum tulajdonába megy át.

Az itt felsorolt képeim nagyobb része ki volt állítva a Műcsarnokban és ezeken kívül festett képekből, 1927-ben, a Műcsarnok egy külön termében kisebb kollektív kiállítást rendeztem. Itt mintegy 41 kép volt kiállítva. A kiállításnak sok látogatója volt. Eljött a kormányzó is a kiállítást megtekinteni, őt már más kiállításon megismertem előzőleg. Meg kell hagyni, hogy igen jól reprezentált, de hibájául kell felróni, hogy nem értette meg a kor szavát, nem volt elég perspektívája, hogy a szocializmus jelentőségét kellően felismerje, bizonyos társadalmi osztályokat félvállról kezelt és ez utóbb, hátrányosan éreztette hatását. Külpolitikai orientációja igen szerencsétlen volt. Itália iránti szimpátiáját nem leplezte, s ebben utóbb támogatta Bethlen is, aki meg merte írni, hogy „nem akarunk Németország cselédei lenni”. Ezt persze Hitler nem felejtette el neki és nem is engedte többé szóhoz jutni. Miután Ferenc József rakparti műtermem dél és nyugati fekvésű volt, tehát napos időben besütött a nap és ez különösen portréfestésnél nagyon zavart. Nagyon vágytam egy északi világítású műteremre. Ez kínálkozott is, amikor szegény Glatter Gyula meghalt. Érthetetlen előttem, hogy ez a nagyon tehetséges festő miért lett öngyilkos? Főként portrékat festett és köztük nagyon sikerűiteket. Idegileg nem volt rendben. Egy dolog jut szembe, ami éppen velem kapcsolatos. Már nagyon elismert portréfestő volt, a párisi Szalonban is feltűnt egy férfiarcképe, amikor nekem ismeretlenül levelet írt Párisba, hogy a festészetről szeretne áttérni a szobrászatra. Azt kérdezte tőlem, segíteném-e bejutni az École des Beaux Arts szobrászati fakultására, ha kijönne Párisba. Megígértem neki, és felkerestem Raoul Verlet-t, az École des Beaux Arts professzorát elmondva neki az esetet, és ő is megígérte támogatását, de Glatter azután mégsem jelentkezett.

Bérbevettem tehát műtermét, sőt több műterem felszerelési tárgyát is átvettem a családtól. Kezdetben nagyon jól éreztem magam ebben a műteremben, mert kényelmes volt, elég mellékhelyiséggel ellátva, utóbb azonban nagyon sivárnak találtam az udvarra néző nagy ablakokkal, azután az ötödik emeleten lévén, ha a lift elromlott, keserves volt oda felmászni és terhes volt lakásomról naponta kétszer a Dunán átmenni, a Budafoki út 9. szám alatti műterembe. Utolsó nagyobb méretű képemet „Vezetik a tehenet a vásárról” már ideszállítottam Somogytúrról. Egy szegényember tehenet vett, büszkén vezeti, felesége és fia hajtják, utóbbinak a vállán egy pár csizma. Ezt a képemet Anti Ödön vette meg, aki utóbb képviselő is lett, de disszidálván, az állam lefoglalta összes ingóságait, képeit is Budapestre szállíttatta, nem tudom hollétüket. Több képem volt birtokában, első nagy képem a „Munkából jövő napszámos lányok” is.

120