Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

amikor behoztak ennivalót a festés alatt a császárnak, saját tányérjából kínálgatta Lászlót, hát: egy tálból ettem a német császárral, mondta. Iga­za volt Andrássynak, amikor Madridban nekem azt mondta: nem is ne­vezheti magát az fejedelemnek, akit László le nem festett! László portré­festői reputációja XIII. Leó pápa arcképével indult meg. A képnek Pá- risban is nagy sikere volt. Kiemelték, hogy a nagy pápa spirituális lényét mennyire kifejezésre juttatta. Hohenlohe német kancellár arcképe nagyobb virtuozitással volt már festve, és ezzel Párisban hors concours lett. Két­ségtelen, hogy László kortársai közt voltak nagyabb portretisták is, mé­lyebbre hatolok, de volt Lászlónak egy olyan tulajdonsága, amely érthe­tően sokat számított a megrendelők előtt: szimpatikusnak mutatta be alakjait úgy, ahogy az illetők szeretnének kifelé megjelenni. Tényként ál­lapítható meg, hogy a 19. század utolsó negyedében két magyar festőnek volt csak világneve, Munkácsynak és Lászlónak. Mikor a következő évben Párisba jött, és egyedül voltunk műtermemben, panaszkodott, hogy a portréfestés már nagyon fárasztja és az a terve, építtet magának villát, műteremmel Münchenben, ott reméli nyugodtabban fog élni, mint Lon­donban, festhet majd mást is, mint portrét, de az a gondolat is vezeti a tervében, hogy közelebb jutva hazájához inkább lesz lehetősége fiait ma­gyarrá nevelni. Én erre mindjárt megjegyeztem, ez aligha fog menni, mert egy angol anya csak angolnak fogja nevelni gyermekeit. Az első vi­lágháború kitörésekor mégis a politikai helyzet arra kényszerítette, hogy az angol állampolgárságot vegye fel, nehogy családjától elválasszák. Még így is voltak kellemetlenségei az Angliában internált magyarok támoga­tása miatt. A háború végeztével mindent elkövetett, hogy Magyarország­nak segítségére lehessen. Sógorát, Guinesst, a nagy sörgyárost elküldte Budapestre, hogy megindítsák Magyarországgal a kereskedelmi kapcsola­tokat és erre a célra saját tőkéjét is rendelkezésre bocsátotta. Mikor a hú­szas évek elején Mussolinit festette, a mi javunkra hangolta és amikor Bethlen először utazott ki Londonba, Lászlónál találkozott azokkal a po­litikusokkal, akikkel egyébként nem juthatott volna érintkezésbe. Ennek viszonzásául, amikor László Magyarországra jött a háború után, a kor­mányzó vendégének tekintette és nála lakott Gödöllőn. Bethlenék is nagy estélyt adtak tiszteletére a miniszterelnöki palotában. Kiváló jellembeli tulajdonságai révén baráti viszonyba került mindazon egyénekkel, akik­nek családjában arcképet festett. Csak el kell olvasni Clermont Tonnerre grófné. Grammont hercegné memoárjait, amelyekben szépen ír Lászlóról. Az 1910-ig évi londoni tartózkodásunk alatt nagyon alaposan kiél­veztük a National Galerie-t, a Tacke képtár és Wallace Collection remek képeit. Wallaceról feljegyzem, hogy ezen gyűjteményét, amelyet egy éle­ten át Párisban gyűjtött össze, Páris városának szánta, de ki volt kötve a határidő, mikor a gyűjtemény múzeumszerű rendezésének késznek kell lennie. Ezt Páris elmulasztotta és így került London tulajdonába a gyűjte­mény, melynek világhírű kincse. A Kensington Múzeumban annyi látnivaló volt, hogy reggel oda bemenve délután 5 óráig ott maradtunk, a záróráig és akkor jutott eszünk­be, hogy az ebédről is megfeledkeztünk. 103

Next

/
Oldalképek
Tartalom