Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
VII. Pásztorok a szigeten
„A Kehidai olyan gulyás volt — mesélték Balatonmagyar ódon az egyik berki pásztorról — hogy kint állt a kocsmaajtóban, füttyentett egyet és a marhák megálltak a réten és visszafordultak.” Vagy egy másik eset: „a Kehidai három napig volt a kocsmában. Ment hozzá a pásztor, ment hozzá az uraság, hogy mi lesz a marhákkal? Kehidai kérdezte, akarja látni? Hármat füttyentett és minden marha odacsörtetett. Aztán megfogta a gatyája szélit kétoldalt: rá-rá picikém! — mondta és rázta. És arra visszafordultak a legelőre.” Az összetartásra többféle módot ismertek: „A pásztorok az állás közepébe keresztet ástak le — mondták Balatonmagyaródon — hogy nyugodtan maradjanak a marhák.” Vörsön a következőt lehetett hallani: „mielőtt a pásztor kihajtott, valamit mindegyik csinált. Vagy a harangját megfüstölte, vagy az asztal alá rakta karácsony éjjelén a tarisznyáját, botját, ostorát. Amelyik botot az asztal alá tette, azzal hajtott ki. Font karácsonykor este egy sudarat és ugyancsak azzal hajtott ki az első napon. Ha valaki elébe állt is az állatnak, annak el kellett menni.” Kint igyekezett háromszor gyorsan a fókáját megkerülni, közben nagyban pipázott, kis füstöt csinált, hogy az állatot csomóban tudja tartani.” (Hegedűs János, 1908.) A pipáznivaló elkészítéséről Balatonmagyaródon a következőket hallottuk: „mikor hajtották ki, pipával vártam a marhákat... előtte esztendőben elkészítették a pipáznivalót, ami összetartotta a jószágot. Nagypénteken, amikor a pap misét mondott gyertyákkal, azokból kellett. Aztán kellett szüzméhe, két asszony közibül szűz üsző teje, harangkötelet széttekerni és azt abba áztatni. Olyan cseréppohár, amibe még nem főzött senki, abba három újhold pénteken felakasztani a füstre a kéménybe. Ennek a füstje összetartotta az állatot. Ha én a fölakasztott anyagból bele- csöpögtettem a harangba, el nem hajtotta a fókát senki.” (Novák György, 75 éves.) A pásztorok között előfordult, hogy egymás marháját szétzavarták. „A pásztorok néha úgy megfuttatták egymás marháját, hogy még Komáromban is hajszolták őket” — mondták a falubeliek. „1939-ben valaki Belsőzalából jött, — mesélte az egyik fiatalabb pásztor, Hegedűs János — és ami állat volt a berekben, mind megugratta. Nekem is megugrott vagy három. De mire oda értem, mind feküdt.” A szétzavarásnak különösen egyes jeles napokon volt nagy szokása: „áldozócsütörtökön mindig megugrasztották a marhát, de akkor helyén voltam, számítottam rá” — emlékezett vissza Novák György (75 éves) balatonmagyaródi pásztor. A szétkergetésnek egyik módja az volt, ha a legelőn vagy az itatón vért csepegtettek el. „Megvágok egy marhát, — említette ugyancsak Novák György, — hogy vérezzen. Két-három liter vért elveszek tőle és telecsepegtetem a legelőt, vagy a vályút megkeni az ember, akkor nem marad meg az állat.” De ugyanő közölte ennek a racionális ellenszerét is: a „pásztor viszont a véres helyet felkotorja, mint a koszt a lóherben és ezzel megtisztítja a legelőt.” 82
