Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
VII. Pásztorok a szigeten
tották be jó vastagon náddal, amelyet fent, a szelemen felett, a gerincen beszegtek. A nád közepét ugyancsak lacsapatták, míg a tövét földdel behányták és mellette a lefolyó esővíznek is árkot húztak. A két ágasfa keretében helyezték el az ajtófélfákat. Az ajtó vagy hasítékból vagy fonásból készült. A kunyhó belseje rendszerint két részre oszlott, az ajtó melletti részre, ahol a tűzhely, ülőhelyek és részben a tárolótér helyezkedett el és a hátrább lévő hálóhelyekre, ágyakra, amelyeket gömbölyű szálfa szokott a szabad tértől elválasztani. A tűzhely felett nyílás volt a füstnek és e nyílás környékét, ahová a láng felcsaphatott, be szokták sározni. A tűzhely körül, oldalt sárpadkák húzódtak, míg a kunyhó belsejébe facsonkból készült széken ültek, amire száraz szénát tettek. Ismerték a zsombék-szé- ket is. A kunyhóban való tüzelésre s főleg főzésre azonban csak ritkán került sor, csak akkor, ha megjött a hideg, vagy ha szeles, esős idő szorította be a pásztort is a kunyhóba. A kunyhó előtt volt ugyanis a rendszeresen használt tűzhely, ahonnét az állatokat is állandóan szemmel tarthatták. Mert közvetlenül a kunyhójuk mellett, mégpedig úgy elhelyezve, hogy a kunyhó ajtajából is jól ráláthattak, volt az állatokat összetartó és az éjszakai pihenőhelyül is szolgáló állás, melynek északi oldalán rendszerint féltetejű akol épült. Eső és szél elől a csorda rendszerint ide húzódott. Ide az állásba terelték esténként az állatokat és reggel innét engedték őket a sziget egyéb részébe. 2. Az állat őrzése a szigeten A sziget egyébként vizes széleivel természetes karámot jelentett a legelő csordának, ahol, rendes körülmények között alig kellett ügyelni az állatra. Csak az elmaradozókra, vagy az mocsarasabb területre merészke- dőkre kellett jobban vigyázni, nehogy messzebb menjenek és a mocsárba elsüllyedjenek. így a szigeti legeltetés a szárazföldinél a pásztoroknak jóval kényelmesebb foglalkozást jelentett. Viszonylag kényelmes is volt a foglalkozásuk, amíg az idő szép maradt, és az állat nyugodtam legelt. Ha viszont nyugtalanná vált valamitől, különösképpen ha vihar közeledett és a szélvész, majd a villámlás és a dörgés megrémítette az állatokat, nem lehetett azoknak itt sem útját állni. A vihar volt a berki pásztor legnagyobb ellensége, mert a megvadult állatnak egyszerűen „nem lehetett elébe állni”. Ha vihar támadt és a csordát „nekinyomta a rihonyának”, az állat szétszéledt, elvesztette tájékozódását és közülük nem egy a mocsárnak vágott, amiből már nem lehetett visszatérni. Ezért már vihar közeledtével azon igyekezett a pásztor, hogy nyáját állásba zárja és ott egyben tartsa. Ha ez mégsem sikerült, legalább a rilhonya széléről igyekezték visszarezzegetni, ahová a szél és a vihar sodorta őket. De a vihar, minden fáradozásuk ellenére, meg szokta tizedelni állataikat és így vihar után a pásztorok járták a berket és a számításba vehető szomszéd községeket, nem találták-e meg véletlenül az elveszette78
