Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)

VI. Legeltetés, takarmányozás

sok kézi munkával járó művelését. Ezek közül most talán csak egyre utalnánk, s ez a kukorica cséplése, melyre a XVIII. sz. végétől, s a XIX. század elejéről nem is egyetlen adat utal, mint az uradalmi gyakorlatban szokásos szemnyerő módra. A kukorica-cséplés egyébként korántsem ismeretlen szemnyerési mód a Dunántúlon sem, de különösen nem Erdély paraszti gyakorlatában. E módszer alkalmazásának nyilván az lehetett az oka, hogy ily módon gyorsan lehetett a kukorica szemét csutkájától elválasztani, gyorsabban, mint kézi morzsolással.21

Egyébként e szemnyerési módról adataink szerint először az uradalmi fiscalis 1798-ban írt egyik jelentésében esett szó, aki megemlítette,22 hogy „a jó csutás kukoritzábul le cséplés után, hogy ki jön fele, úgy tarta- tik..Valószínűleg hasonló módszerre utal a megyei bizottság egyik 1808. febr. 15-én keltezett jelentésének következő kifejezése is:23 „zúzott kuko- ritza”. A lellei ispánság 1812-es összeírói-jegyzékében ugyancsak szerepelnek az alábbi kifejezések és tételek:24 „Kukoritza csépléséért fizetett 35 ft 45 xr” és ,,E1 csépeltetvén 1408 p. m. Csutás Kukoritza, lett Lellén és Lát- rányban 715 pm.” Az 1813-as jegyzékben viszont már a morzsol kifejezéssel találkoztunk, igaz, hogy igen kis mennyiségű kukoricával: „Le mor- zsoltatván 7 mérő Csutás Kukoritza lett 3 2/4 pm”, majd egy későbbi tételnél: „Le morzsoltatván exituáltatott 7 pm.” Ugyanakkor az 1815-ös ösz- szesítésben ismét a csépel kifejezéssel találkozhatunk, igaz, igen tekintélyes mennyiségű kukoricánál: „Le csépeltetvén exituáltatik 530 pm. Tsutás kukorica”, majd ismét: „530 pm. csután le csépeltetvén lett 245 pm. Szemes.”

A recens anyagban már e szemnyerési módnak nyomát sem lehet találni, s ennek oka nyilván az, hogy a cséplésnél jóval gyorsabb gépi mor- zsolásnak több formája is elterjedt, nemcsak az uradalmakban, hanem a parasztság között is.25

Végül is a dél-somogyi kukoricatermesztés egyes mozzanataira való rövid utalás segítette világosabbá tenni e fontos takarmánynövény termesztésének gyors kibontakozását, melynek alapja kétségkívül a Dél-So- mogyon keresztül hajtott nagy létszámú sertéskondák takarmányszükségletében keresendő. Ezen a vidéken a XVIII. század végén már kevés olyan erdő maradt, mely elegendő makkot szolgáltatott volna a nagy tömegben áthajtott disznókondáknak. Ennek hiányát igyekeztek pótolni az uradalmaktól felkarolt kukoricatermesztéssel, mely nyomán jelentős átalakulás indult meg mind a termelés technológiájában, mind pedig a tárolóhelyek építésében.

A sertéshajtó útnak a fő takarmánynövény, a kukorica termesztésére korántsem volt mindenütt a fentihez hasonló, jól lemérhető hatása. Különösen ott nem, ahol a sertések eredeti takarmánya, a makk még bővebben rendelkezésre állt. Viszont a nagy tömegű mohó állatok élelmezése ott sem maradt hatás nélkül, ugyanis a sertések a fontosabb pihenőhelyek környékén felélték a helybeliek állatainak szánt makk készletet és lerágták legelőit is, így azoknak újat kellett keresniük. Ez történhetett a Kis- Balaton nyugati szegélyén is, ahol az észak felé tartó fontos közlekedési út is átvezetett. Az itteni erdőkből, legelőkről kiszorult állatoknak így másfelé kellett újabb legeltető helyeket keresni, s e célra a legalkalmasabbnak a berek vidéke mutatkozott.

64