Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
III. Halászat
Ezt az átalakulást egyéb, külső tényezők is elősegítették, nevezetesen a Kis-Balatonnak, főleg a XVIII. század második felétől történő gyors el- iszapolódása, feltöltődése, minek következtében a halászat is egyre szőkébb keretek közé szorult. Ennek egyrészt az lett a következménye, hogy az összeszorult vizéken nem tudták használni a nagyhálót, mely a legnagyobb fogást biztosította és helyette inkább a szűk erekben, folyásokban is elhelyezhető vejszelés nyert nagyobb jelentőséget. A vejsszel való halfogás, illetve a vejszek miatti perlekedés már a XVIII. század 70-es éveitől kezdve gyakran tárgya a különböző periratoknak. Csakhogy míg a 70-es években az egyes árendás csoportok között folyt a perlekedés, a 90-es évektől kezdve már a hídvégiek és a más vidéki halászok között. Az 1779. jún. 15-én Hidvégen tartott kihallgatáson például a Széchenyiek árendása, a 40 éves vörsi Kozma István a következőképpen beszélte el a konkurrens za- laváriak vejsze-rombolását:11 „Ezen Tanú — vallotta — nem egyebet, hanem alas nevezetű helyen ezen járó 1779-ik esztendőben ell múlt Szent György nap után egy hétre veiczet csinyálván s Szalavári lakos Berta György látván s horgát akkor a vizen feli szedv'én. a’midőn e Tanú csi- nyált veiczét jelentette alas nevezetű helyen bé állította, semmit leg kevesebbet nem szóllott e Tanúnak, hanem ezen járó esztendőben ell múlt Űrnap előtt lévő szerda után harmadnapra tapasztalta e Tanú, hogy a veiczek ki volt(ak) hánva ...” Az eféle vejsz-rombolások ezidőben még csak szórványosak és az árendás halászok körén belül is csak egyedi vállalkozásként szerepelhettek. De ami a század végére kialakult, az már messze túllépte az egyéni rombolások szintjét: a szemben álló — s nyilván a csökkenő halászati lehetőségek láttán egyre dühösebbé váló — csoportoknak nagy arányú pusztításaival találkozhatunk. Az 1974. október 24-én Hidvégen tartott 'kihallgatás egyik tanúja a 40 éves keszthelyi Vajda László, aki részt vett a kár felbecsülésében, a következőket vallotta:12 „... most el múlt aratásban Hídvégi halászok által, a’mint mondották, Szalavári halászok által Hídvégi hídhoz nem mesz- szi el vagdalt veiszeiknek meg visgálására bötsüre e Tanú hivattatván s azon vizeket bokor számra meg visgálván, bötsülvén, a’mint az Hídvégiek magokat nevezték — olvashatjuk a kár részletezését — Varga Istvánét 10 Bokrot, Kiss Horváth Josefét 6, Rezes Jánosét 4, Kocsis Josefét 5, Magyar Josefét 7, Horváth Lászlóét 6, összvességgel 38 Bokrot, öszve vagdaltattakat tapasztalván, minden egyit 2 frt-ra, mindenestül 76 (forintra) böcsülle e Tanú véle lévő bötsülőkkel...” Az ugyancsak Hidvégen 1795. febr. 11-én tartott kihallgatáson, pedig, a 70 éves sármelléki Péhm József arról tett vallomást,13 hogy miután a hídvégi halászok elrontották a zalaváriak vejszéit, ,,... föl lévén bátoréivá a Szalavári Halászok, nevezett Tóth János — ki a zalaváriaknak a halászgazdája volt — puskával, az többi ki nyirő bitskével, ki fejszével, ki szigonnyal, ki bottal mentek Hídvégi Hídhoz, nem messzi nap keletnek minden kérdésen kívül Hídvégi Határbéli vízben imitt amott le rakott vei- széiket Hídvégieknek hatalmassan öszve vagdalni. . .” Ez a nyílt, kíméletlen háborúság kétségkívül utal a halászati lehetőségek romlására. Ez a körülmény és a hídvégi halászok fent említett 43
