Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)

XIII. A sás és hasznosítása

A csi'ksás a vízöntéses, iszapos helyeket szerette. Leginkább az erek széleiben nőtt. Rendszeresen szokták kaszálni, s ha zölden nem tudták elhordani, szénának szárították.

Ugyancsak lehetett takarmánynak kaszálni a másik fajta sást, melyet éles széle miatt metélősásnak neveztek. „Ez olyan volt — emlegették — hogyha valaki meghúzta rajta az ujját, elvitte.” Kétféle változatát ismerték: a fehértövű sást (Carex alba) és a pirostövű sást (Carex acuti- f or mis).

2. A sásszedés és eszközei

A fehértövű sást, hacsak nyár elején takarmánynak meg nem kaszálták, hagyták „kiérni”, megnőni, megerősödni kb. augusztus hónapig. Akkor kaszálták le, vagy ha erősebb szála miatt az nehezen ment, szedték le karérral az utóbbi időkben, s készítettek belőle száradás után kötözőt és kötelet. Kint a berekben csak ölenként sáskötélbe kötötték, s így lett belőle kisebb kéve. Ha kötélnek szánták, elő kellett készíteni száradásra, helyi nevén fel kellett babázni, babába kellett kötni. Egy-egy babát egy jó össze marok sásból készítettek, amit összetekertek, majd a két szár végénél fogva, összecsavarva, lent, a száránál kis sásszállal összekötöttek, hogy a baba egyben maradjon. Az így elkészített, a kévéknél lényegesen vékonyabb babákat felső végüknél, hol a tekeredésük kis ívet alkotott, hosszú rúdra tűzték — amely többnyire éppen szolgálaton kívül maradt

15. Sás felbálázva (Zalavár, 1961)

135