Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
X. Az erdőhasználat változása
A fenti adatok, még ha szórványosok is, azt némiképp érzékeltetni tudják, hogy azok a tömés és sárházak, melyek zsúpfedéllel a múlt század végétől a néprajzi leírások tárgyai voltak, korántsem régi keletűek, s nem kizárólagosak. Igaz, ezt a szórványosan fentmaradt talpas és sövényházak is igazolhatják, s egyes adatközlőinknek viszonylag messze visszanyúló emlékezete is. Mégis, a felső, uradalmi hatásra történő építőanyag eredetét talán a fenti adatokkal érzékeltetett folyamat kapcsán érthetjük meg teljesebben. Egyébként e folyamatban, mely végül is az erdők szétválasztásához és azok regulatiojához vezetett, sok egyéb tilalom is segítette az erdő fokozott kímélését. Ezek közül a következőkben csak néhányat említenék, így a vesszőszedés megtiltását, „mivel az erdők — amint az erdőszabályozás 6. pontja mondja18 — a gúzs vesszőnek, mellybe a Gabonát kötni szokták, vágása által is nagyon romlanak és pusztulnak”. Amint a rendelkezés előírja, „intessenek arra a jobbágyok, hogy lassarikint ettől a szokástól el állyanak és Szalmába kössék Gabonájokat.” Eszerint a gabonának vesszőbe kötése, amire legutóbb is csak szórványosan találtunk adatokat,19 a XIX. sz. elejéig Dél-Somogyban is általánosabb lehetett. A rendelkezések még a kerítések fa-anyagát is korlátozni kívánják és egyben előírják, hogy „1. minden karózások el rontassanak és 2. a Jobbágyok, ha bé kerítve akarják rétjeiket és földjeiket tartani, azokat vagy árkokkal körül vegyék, vagy eleven sövényt ültessenek”. Érdekes viszont az, amit az 1805-ös Marcalira és Csokonára vonatkozó rendelkezésben, mint kivételt találhatunk:20 „Ahol el múlhatatlanul szükséges volna a sövény, kertelésekre vagy sövényezésekre fűzfa, egerfa rá fordíttassék; de nem nyírfa vagy mogyorófa, mivel ez a két utolsó speciesben fa az abronts tsinálására szükséges”. Az abronts-készítés pedig, mint láttuk is, jelentős jövedelmet biztosított évente az uradalomnak. 'Mindezeken túl az uradalom arra törekedett, hogy a hagyományos, közcélra való ingyenes fa-adást is megszüntesse, vagy legalábbis az ingyenességnek véget vessen.21 „Somogy vármegyei Jószágokban szokásban vagyon — hangzik az indoklás — hogy a Nemes Vármegye rendeléséből hidakra, katona Istállókra fát kívánnak: ezen esetben más helységek, a kiknek erdejek nintsen pénzen veszik a fát, és a N. Vármegye azt nékik vissza. fizeti: parantsol- tatik tehát, hogy ez utóbb ingyen meg ne engedtessék, hanem pénzért; mert így egyik Uraság fát ingyen ád és Jobbágyi még is concurralnak a fizetésbe azokra nézve, a kiknek erdejik nintsen és fát kész pénzen vesznek.” Ezek után érthető az is, hogy azok a személyek, akiket jobbágyi állapotuknak megfelelő faizás nem illetett, csak megfelelő ellenszolgáltatás, többnyire az uradalomnak oly szükséges fogatos vagy kézi munka ellenében kaptak még tűzifát is. 1793-ból maradt fenn olyan nyugtatvány, mely az efele fa-vételről tanúskodik. Ez év dec. 8-án állította ki az egyiket Beleki Ferenc „Mándi Erdő őrző”, s ebben igazolta,22 hogy a feltüntetett hét büki lakosnak, összesen 28 szekér „tűzre való fát” kiadott 28 gyalog napszámért, a „Mándi fölső réten való sűrűkből” s egyben igazolta azt is, 112
