Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
4. Pályaképvázlat Takáts Gyuláról
Anakreoni életszemlélet ez, amelyet a görög költő például Gyűlölöm című epigrammájában fogalmazott meg. A köznapi szépség és az antik hagyományok harmonizálásának útján halad tovább a Mézöntő utáni versekben. Oj és új bizonyítékait találva a mély és lényegi azonosságnak. Sós forrás című (1973-ban megjelent) kötetében például a hegyi kovácsmesterben kan Püthiát lát, aki fogóval és satuval nyitja a titkok kapuit (A kan Püthia). Máshol a történelmi folytonosság bizonyítékaként egy-egy hasonlatban olvasható Szent György és Dante neve. Aztán a leghétköznapibb környezetben kerül elő Hádész (Mecénásomhoz), majd Bacchusz (Bacchusz és De- vecseri) neve, társítva a becehegyi kőpince, a tó, a kéklő hegyek látványához. A Sós forrásban a költő továbblépett a Mézöntő hagyományfelfogásánál; egyrészt azzal, hogy hangsúlyozza, a megismert kultúrtörténet, a feltárt szépségek alapján kell megtervezni a jövőt (Űj Atlantisz...), hogy a történelem tanulsága szerint legnagyobb emberi tett: „OTTHONRA LELNI / és benne újra kezdeni!” (Még nagyobb), másfelől pedig kiemeli, hogy a klasszikus táj — zártságával is — nemcsak mediterrán, hanem európai (Boszporusz és Gibraltár között). Ezért érezte a költő, hogy amikor 1965-ben Görögországba utazhatott — akkor Hellaszba hazatért. Egy interjúban külön is magyarázatot adott erre: körbemutatva a becehegyi panorámán: „Olyan szép ez, mint Görögország. Nem is Itáliát mondom. Mint Delphi, és Attikában Szunion ... Ott éreztem én a tájban ezt a jó egészséges illatot, amit a sárga növények adnak, itt is megtaláltam azokat a növényeket. Ez a szárazságban illato- sodott növényflóra és a sok tücsök és kabóca nagyon emlékeztetnek.”11 A természet, a flóra és fauna azonosságáról azért nyilatkozhatott ilyen biztonsággal Takáts, mert indulásától gyűjtötte az ismereteket Dél- Dunántúl természetvilágáról. Kezdve azzal, hogy egyetemi doktori értekezését a somogyi Nagyberekről írta, folytatva múzeumi gyűjtőutakkal és gyakori kirándulásokkal. A természeti élmények szükségképpen jelentkeztek versekben is. Már az első kötet, a Kút kapcsán arról írt a Kelet Népe recenzense, hogy Takáts együtt él a „Dunántúl természet-világával”.12 Tény, a természet kezdettől témája volt a költőnek, figyelte változásait, alakulását, a mindig újat, érdekeset. Versképei mögött állandóan érezhető a természet körforgása. Nem „közvetlen nexust”13 teremtett a természettel, amint egyik kritikusa írta, hanem benne élt. Nem kívülről, hanem legrejtettebb rétegeiben is belülről figyelte rezdüléseit. Az évszakfordulókat meg szinte várta, mi újat hoznak; tavasz, nyár, ősz, tél mindig örömet adott a flóra és fauna, a föld és víz átalakításával. Ez a közvetlen érintkezés sajátos takátsi vonás líránkban. Tapintani, minden szervével érzékelni törekedett a természeti jelenségeket. Egyik verscíme például ez: Vizen. De, nem csónakban ring a víz hátán, ahogyan Vajda János tette, hanem úszik, vagyis szorosabb kapcsolatban van az elemmel. Nem menekülni szeretne a természethez, ahogy Szabó Lőrinc egy-egy versében, hanem megfigyelni és megérteni titkait. A természettel való együttélés óvja meg a kínzó magányérzéstől, így tudott magányosan is dolgozni. Pedig körülményei kezdetben nem voltak jók. Kakuk a dombon című kötetében (1937) Bolond Istóknak érezte magát, s visszhangzik szavai48
