Laczkó András: Helikoni tájakon. Irodalmi tanulmányok - Somogyi Almanach 25. (Kaposvár, 1976)
3. Babits és Vörösmarty
zat megírásához, hanem egyben „magyarázó elv”-ek is voltak, és amennyiben így választ talált minden lényeges kérdésre, szükségtelenné váltak az analógiák. Gyulai és az őt követő irodalomtörténetírók ugyanis akkor és ott alkalmaztak analógiát, ahol és amikor valamire magyarázatot kerestek. Pl. a Csongor és Tünde nyelvének gazdagságát, leleményességét párhuzamba állították a Szentivánéji álom nyelvével; így bizonyítva, hogy Vörösmarty e drámai költeményében önmagát múlta felül. Magyarázatokhoz viszont Babitsnak ott voltak a már említett „elv”-ek- Miért alkalmazott volna így analógiákat? Miért használt volna olyan eszközöket, amilyeneket éppen az általa bírált irodalomtörténetírók alkalmaztak ? Érdekes módon ez a probléma elkerülte a Vörösmarty-tanulmányo- kat értékelők figyelmét. Pedig, volt már, aki felhívta arra a figyelmet, hogy a korai Babits tanulmányok — köztük Az ifjú- és A férfi Vörösmarty ■— tagadták a pozitivista módszereket. Lovass Gyula írta: „A fiatal Babits az esszében is szereti a forradalmi magatartást: a Vörösmarty-tanul- mány megvetően nyilatkozik az iskolás irodalomtörténet hangjáról, bírálatként induló tanulmányai pedig a pozitivista tudomány tehetetlenségét gúnyolják, mikor az át nem élt és össze nem álló adatokból maga állítja össze az írói arcképet, melyet a megbírált könyvnek kellett volna megadnia.”37 A Vörösmarty-arckép megrajzolásához — mint utaltam rá — egyrészt előre kidolgozott „magyarázó elv”-^eket használt, másfelől pedig a tények, „össze nem álló” adatok sorravétele helyett a művek átérzését, és szituációkba, alkotói folyamatokba való beleélést. A dolgozatok egyik lényeges alapelve, magyarázó tétele Az ifjú Vörösmarty elején megfogalmazódott. Ott, ahol a tanulmányíró hangsúlyozta; Vörösmarty olyan költő volt, aki nem tudott elszakadni attól, amit egyszer elkezdett s ebből következett Babits koncepciójának sarkalatos pontja: „a nehéz, a nagy lélek tehetetlensége ez, mely rokon a nehéz, nagy test tehetetlenségével. Ha Vörösmarty lelki fejlődését megérteni akarjuk, ezt a vonást kell magyarázó elvül szem előtt tartanunk.”38 Ugyanakkor persze, azt is megérezte Babits, hogy ezzel a magyarázó elvvel Vörösmar- tyt megfosztaná az aktivitástól, olyan költői lélektől rajzolhatna így csak képet, amelyik azáltal lett naggyá, hogy csomópontba fogta és teljesítette a korigényeket. Éppen ezt elkerülendő írt arról az első tanulmány harmadik f ejezetében, Vörösmartyban megvolt a céltudatosság is, mérlegelni tudta az igényeket és kiválasztotta a neki legjobban megfelelőket. Fontos e kettősség felismerése, mert ezek nélkül érthetetlen a tanulmányok minden kontroverziája. Waldapfel József — mint fentebb volt róla szó — az egyiket kiemelte és rágalmazást látott benne. Az eddig leírtakon túl azért is, mert nem vette számításba, hogy Babits nemcsak a korigények megszólaltatójaként írt Vörösmartyról, nemcsak a nemzeti történelem megéneklőjének látta, hanem olyan embernek, „nagy léleknek”, aki függetlenedhet a korszellemtől, akinek saját útja van, -amelyik eltérhet (és el is tért!) a többiekétől. Vagyis, a nagy költő eleget tett mindannak, amit elvártak tőle, de úgy hogy lelkének autonóm törvényein úrrá kellett lennie; ez pedig Babits szemében kontroverzia. Ezért írta Az ifjú Vörösmarty harmadik fejezetének címeként: Egy lázadás története. Mert, a nagy költő, akitől vártak valamit s aki e várakozásnak megfelelt, „lel39
