T. Mérey Klára: A parasztság élete és sorsa a Somogy megyei Hunyady-birtokokon 1767-1867 - Somogyi Almanach 22. (Kaposvár, 1975)
Forradalom előtt
viselő mérnököt és ezt a területet a jobbágyság kizárólagos használatába adták át.128 A legelő elkülönítése után is fennállott azonban még a községben a jobbágyság faizási haszonvétele, s ennek rendezésére csupán 1859-ben került sor. A két fél ekkor egyezségre lépett, aminek eredményeként a telkes gazdák telkenként 3 hold erdőt és az úrbéri zsellérek a 30 hold legelőjükön levő fát kapták meg faizás fejében. A kiadott jobbágyi legelő többi részéről a földesúr a makktermő fákat 3 év alatt kivágatni és el- hordatni volt köteles.129 A jobbágyságra nehezedő nyomás nyilván ebben a kerületben volt a legerősebb, hiszen ez volt az uradalom 4 gazdasága közt a legjobban felfejlesztett, a somogyi uradalom központja. A simongáti uradalom, amelyben hasonlóképpen az allodiális birtok volt túlsúlyban, az 1840-es években báró Sina kezére került és így az úrbéri birtokrendezés, s az ezzel kapcsolatosan felmerült jobbágyproblémák már az új földesúr hatáskörébe tartoztak, saját elgondolásai szerint oldotta meg őket. — Így került sor Henész, Zádor, Rinyaszentkirály, Hosz- szúfalu, Libiczkozma és Nagykorpád községekben az úrbéri birtokrendezésre. Ennek eredményeit az V. táblázatban foglaltuk össze. Meg kell jegyeznünk, hogy általában ezekben a községekben még gróf Hunyady gazdasági vezetői kezdték el a rendezőpert az 1830-as, illetve 1840-es években. E periratokból derült ki, hogy a simongáti uradalomban Rinyaszentkirály és Hosszúfalu lakosai rendszeresen marhatenyésztésből éltek. Ezt megkönnyítette számukra az, hogy az uradalom ezekben a községekben, az előbbiben 547 magyar holdat kitevő, az utóbbiban pedig a 955 holdnyi közös legelő alig negyed részét használta csak állatai legeltetésére. Így a 17 3/8, illetve 27 2/8 úrbéri telek után (a zselléreket fejenként 1/8 telekkel számítva) a legelő bőséges volt, hiszen telkenként még 30 holdnál is több jutott nekik. Hosszúfalu határa rendkívül homokos volt, amelynek megműveléséhez sok trágya kellett, s ezért kétszeresen fontos volt a jobbágyok földművelése számára is a nagyobb számú állat tartása. De egyébként is a község fő jövedelemforrását a marha-nevelés és kereskedés adta. Ezek a községek régebben a pusztai birtokokon is rendszeresen legeltettek, annál is inkább, minthogy — ahogy a jobbágyok állították — az uradalom a községek határában csupán szántó-vető gazdálkodást folytatott és igen ritkán hajtatta a közös legelőre marháit. A legelőelkülönözési per folyamán az uradalom ügyvédje a jobbágyokkal szemben azzal érvelt, hogy a földesúr gazdálkodásának kibővítése érdekében minél nagyobb magánlegelőre van szüksége. Komoly vita folyt a per folyamán a két község faizási haszonvételéről is, mivel az uradalom ennek mértékét is mindenképpen igyekezett csökkenteni. Hivatkozott Mária Terézai erdőművelési és az 1807. évi 21. törvénycikk rendszabályaira. A jobbágyokat védő tiszti ügyész viszont azzal érvelt, hogy a jobbágyok 1769. óta hetente 2 napot faizhattak, és így mindig bőven volt fájuk, mert még a szomszédos pusztákról is hordattak fát maguknak. — A jobbágyok kihallgatásukkor azt is elmondották, hogy irtásokkal is bármikor pótolhatták faszükségletüket.130 62
