Illyés Gyula: Az éden elvesztése. Oratórium - Somogyi Almanach 8. (Kaposvár, 1967)
8. Tiszta szemmel?! Vagyis tiszta lélekkel?! S nem tébolyultan? Nem úgy, mint börtönudvaron, arcát kézzel fedezve?! Legalább a lelkiismeret börtönében! Mert ki bátoríthat új útra egy — gyilkost? Aki nem csak szüleit, de egész családját — népét, faját — elpusztította? Egy rögeszméért! Nem, az az ember, annyi bűnnel, átkozottabb lesz, mint Káin. Kárhozottabb! Vigasztalanabb! S meg is érdemli, hogy ég verje, föld kivesse! 9. Kilépnek az üres, de várakozás teli rom-síkokra sietve, ők is, úgy menni szerte, mint kik eleve tudták a dolgukat: a Buddhák, A Vigasz hősei! A báránydad megváltók, a Jézusok, a Pálok s hirdetik újra látnok arccal: szörnyű a lecke s rettentő a gyerek, de okul ím végre rajta ... 10. S ha most se? Mert ki hihet még a szónak? A szépnek? Kinek lehetnek még eszményei, — annyi szörnyűség után? 11. Dúlt ibár a harag napja, elleng a tűzvész füstje, el a fertőzött felhő, új fűzággal kezében ő se marad el, dalra krákog megint a költő, ezúttal halk-sz-erényen: ki-emgedi, mit hajdan — fő gondjaként a bajban — jó óvóhelyre vitt, kinyitja Ararátra- mentett manezsiája hajó-ketreceit, (»a Szép,- ez ivar-bárka biztos-reteszeit !«) és fcijő, ahogy egykor 6
