Illyés Gyula: Az éden elvesztése. Oratórium - Somogyi Almanach 8. (Kaposvár, 1967)
(Ám volt ily baj'ból-támadt végkiáirusításnál nem egy jó lelki vásár!...) 2. Vannak, kik így beszélnek. így kezdenek vitát. A »szembenézéstől« remélve — mélyebbre látást. Abban is: hogy mi voltaképpen az emberi faj teendője a Földön. Ha ugyan nem az egész Űrben immár? Kétségtelenül az, hogy amit elkezdett, a sorsát — »rendeltetését!« — tökélyre vigye. De mennyiben kötődik ez ahhoz, hogy puszta érzelgősségből már milliók és millióik egyéni életével bíbelődjünk s ne szigorúan, céltudatosan, a Művel, az Űttal? Mert hiszen sokan önhitten is méltán mondhatják: 3. Jő bár a harag napja, robbant bár az atom, nem némul el a fajta, nem lesz sír-nyugalom! Hacsak egy sejt akarja, új élet fut az Agyba, tápászkodik a Rom: térdel épület-állvány mankói közt a márvány: a holnapi-toro-ny! 4. S minden, miint -—• egykoron? 5. Mert dől bár össze minden város a földtekén, ha fönnt egy perui szirten megmarad egy szerény gimnáziumi szertár s hozzá egy íkis tanár — az egész porba vert táj megint talpra áll. Nincs hát veszélyben semmi? 4
