Illyés Gyula: Az éden elvesztése. Oratórium - Somogyi Almanach 8. (Kaposvár, 1967)

Fürgén hozzájuk idomul a munka.

Fékezhetetlen erők hozzák a földrengést, az árvizeket.

A járványokat, köz-tébolyokat.

Alakul fürgén az élet, a munka. Épp nem irányukban, hanem ellenükben. Annál fürgébben, minél kicsinyebben.

Kivívni újra és újra a dolgozó ember függetlenségét. A függetlenségben való szövetséget.

Igen, kicsinyek vagyunk, a pokol hatalmainak patái alatt. Ez a nagy szerencsénk. Kicsiben is nagyot csinálhatunk. Sorsunk, épp azért mert parány, kézbe vehetjük. Nem is nagy fegyelemmel és elhatározással, máris alakíthatunk rajta.

Jól élhetünk a szomszédainkkal, például. Kellemessé tehetünk egy közös kapálást, vidámmá egy vasárnap délutánt. Szerszámot és parolát cserélhetünk, boldogan. Rendbe tehetjük az udvart. Rendbe a terveinket, a kedvesünkkel, a gyermekeinkkel.

És nyargaljanak csak a Jelenések lovasai az égen.

Nekünk megjelenik más kép is, lovakról szólva. Az, mikor frissen kelt csibéinek még didergő raját a kotlós a meleg istállóba viszi, ott íut- károztatja a vad ménék patkói alatt, ott oktatja őket a szem-kaparásra.

Ha jő a harag napja mert hiszen eljöhet, ha robban az atom, mert hisz halomba-rakva vár itt és ott kezet, robban bár az atom, ama végső napon, ama rettentő holnap előtt még, emberek merjük a legnagyobbat, kezdjük itt a legmélyből, hűségünk erejéből újra az életet.

19