Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Vikár Béla

az országgyűlési gyorsirodában kereste kenyerét. Becsülettel dolgozott, de nemcsak ennek a mesterségnek élt Vikár Béla. Pedig a megélhetés és tudomány, kenyér és művészet a századforduló Magyarországának idején bizony gyakorta farkasszemet nézett egymással! A Zenelap 1899. november 25-i számában „Népdallam gyűjtésemről" című cikkében így ír erről a kérdésről. „A kultúra nálunk, sajna még mindig fényűzés számba megy annál, aki neki él. Ezen kell változtatni, ha azt akarjuk, hogy zenészek és tudósok nálunk meg is élhessenek". . . Már pedig Vikár a magyar kultúráért élt egy hosszú életen át. Biztos, hogy a pesti egyetemi évek iránymutatók voltak tehetségére. Hisz ő volt az a diák, aki Greguss Ágost és Gyulai Pál előadásait jegyezte és sokszorosította. Greguss Ágost esztétikája, Magyar verstana, Külföldi Népdalok műfordításai, a balladáról írt tanulmánya már fölvázolja azt az érdeklődési kört, amelyben a tanítvány mozgott és működött Greguss halála után. Ugyanakkor Gyulai Pál kedves tanítványai közé tartozott. Hatása világos Vikár Bélára. Gyulai Pál volt 1870-től a magyar népköltészet új gyűjtésének szorgalmazója és kiadásának szervezője is. Gyulai és Arany László együtt szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjteményt. Á népdalról, a balladáról Gyulai jó útbaigazításokat adott a gyűjtőknek e sorozat első kötetében. Vikár Béla közben mint magyar szakos az egyetemen megtanulta a finn nyelvet is, hogy irodalmunk számára, mint kezdeményező a finn népköltészet tolmácsolásával örökértékűt alkosson. Egy emléktábla árnyékában elmondott beszéd rövid alkalom arra, hogy Vikár Béla művét csak tömören is összefoglaljuk. Ám két munka: magyar népköltési gyűjtése és a finn népi eposznak, a Kalevalának leforítása, nevét a magyar néprajz-tudomány és irodalom lapjain örökértékűvé tették. Nemcsak mint a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, főtitkára, hanem mint a hagyományokat becsülő és modern szellemű magyar polgár is tisztában volt azzal, hogy „az íratlan irodalom, a nép ajkán tovább élő költői hagyomány" — mintha újra Csokonai szavait hallanánk •— mit jelenthet egy nemzet számára. Tudta jól, hogy nemcsak az irodalomtudomány kincsesháza az ilyen mű, de ez az a tiszta forrás, amelyből a „képzőművészetnek, nyelvtudománynak, nép- és műzenének, és a népies szájhagyományt kutató folklórnak" is meg kell újulnia. Amit elkezdett, nem volt új, de ahogy végezte a népdalgyűjtést, az egész Európában új és első volt. Modern szelleme, mely a gyorsírás bekapcsolásával jelentkezett a mese- és a népdalgyűjtésben, most a gépet, Edison fonográfját állította a népdalgyűjtés szolgálatába. 1896-ban kezdte meg a gyűjtést. A fonográf viaszhengerein rögzítette népdalainkat, amelyek a párizsi 1900-as világkiállítás alkalmával, mikor Sebestyén Gyula bemutatta azokat, óriási sikert arattak. ,,A cigány napszámos", amint hátán az 50 kg-os fonográfot viszi, és a mellette vándorló Vikár Béla. így együtt a magyar népi