Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Csokonai és Berzsenyi harca, avagy „a magyar poézis menetele"

Hol volt a Kazinczy-csoport és a két magányos költő között az ellentét csírája? Nézzük csak Kazinczy, Kölcsey tanácsosztogató levelezését fölfedezettjeikhez! Kazinczy a klasszikust a hellén-németben, Goethe-ben látta, a goethei germán-latin-hellénségben, s ami a német klasszicizmusnak sikerült a görögből, annak német kézből való átültetése lett volna célja a magyar irodalomban. Már maga ez is nemes értelemben vett ízléstévelyedés, s a magyar lelkiség félreértése. Kazinczyék költői munkássága így kapott e tételes alaptól papír-ízt, sápadtságot. És Csokonai, Berzsenyi? Mindkettő kikapcsolva a portási germán szellemet, a közvetlen utat választotta a hellén-latin forráshoz. Ezen az úton sikerült Goethe-nek és nálunk Berzsenyinek, Csokonainak, vates: voltuk mellett az eredetiség. De Kazinczy irányának bírálója volt Kölcsey. Ő tette most „perkritika" tárgyává líránk történelmi küzdelmének s nemzeti céljainak e két ösztönös nagyságát. Mielőtt érintenénk az elhallgatott, sokszor szépítgetett pert, meg kell emlékeznünk, hogy Schedel-Toldi, Váczi, Heinrich, Jancsó, Benedek naiv szemlélete után irodalomtörténetünkben még ma is jórészt egyoldalúan, Berzsenyi elkeseredését s hatalmas készülődését, tanulását, sértett hiúságának minősítik a „nem személyeskedő", de magas szempontú, elfogulatlan Kölcsey-kritikával szemben. így a közvélemény is legtöbb esetben a kritikust helyezi nyeregbe a válaszában is puritán és körültekintő Berzsenyivel szemben. Viszont a kritikus ösztönét és képzettségét az utókor szokta igazolni, s e kritikák meglepően hasonlítanak melléfogásaikkal az Adyt támadók meddő viaskodásához. Kölcsey, kezében méterrel, a külföldi nagyságokhoz centizi Csokonait és Berzsenyit, akár egy vidéki üzletes. Csokonairól így nyilatkozik: „Ki leginkább prédikálta literatúránkban az originalitást, legtöbb darabot idegenek után készített" (?). „A német literatúrát vagy nem ismeri, vagy nem igyekezett a németeket követni." Berzsenyi „poétái Charaktere a Matthison—Horác egyesült stúdiumának szerencsés resultátuma", és többször finnyásán említi műveikkel szemben „a nagyvilág csinosabb tónusát". Kritikája nem volt időálló, szempontjait az elfogultság hályoga borította. A Lilla-dalokat mélyen a Himfy-versek alá rakta (tűzijáték-vulkán). Csokonait „az érzés és kultúra tekintetében" Daykához tenni sem merte, Virág ódáiban Olimp a bámuló előtt. Elítélte, hogy „Földi által vezetve kezdette kiabálni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni". Berzsenyinél a „kifejezések egzaltáltak", másutt „értelemtől üres expressiókat" említ, és hogy sok verse „minden érzelemtől és minden értelemtől általában üres". E kritika megjelenésével Berzsenyi a Múzsák számára meghal. Hosszú esztendőkre a tanulásnak szenteli' életét, „használni, s nem csillogni" akar, s kényszerből lesz irodalompolitikussá, s készíti elő Észrevételek Kölcsey recensiójára című válaszát 1825-re. Célja már nem önvédelem, de irodalmunkban a kritikai morál hangoztatója lesz, s a perkritika ellen küzd. Stílusa könnyen folyó, gyökeresen magyar, Kölcsey fordításnak ható kritikai stílusával szemben. Nagy