Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Csokonai és Berzsenyi harca, avagy „a magyar poézis menetele"

CSOKONAI AVAGY, „A ÉS BERZSENYI HARCA, MAGYAR POÉZIS MENETELE'' A magyar esszéírást gyakorta csak alkalmiság kényszerítette tollfogáshoz és döbbentette véka alatti szépségekre. így hozta fel szobrokban, tanulmányokban alapos étvággyal az 1936-os év Berzsenyi személyét. Valószínűleg még hevesebben pótolná egy időszerű évszám a Csokonai hiányokat. Ez az alkalmihoz való ragaszkodás sajátosan magyar jegy, s alkalmi retorikát kedvelő lelkiségünkből eredhet. De maradjunk csak Csokonainál és Berzsenyinél, akiknek egyéniségével és műveivel tán sikerül pár lépéssel közelebb jutni a magyar költészet lelkéhez. Hogy mi késztetett épp e két sajátosan magyar és tragikus sorsú poétához, tán mondhatom, az Ösztönös ragaszkodás rokonérzésén kívül az a véletlen, hogy emlékük a családi szóbeszédekben gyakorta bukkant elém gyermekkoromban, és később is, somogyi magányomban mind többször menekültem e tájon számkivetve élt költők szelleméhez. Mintegy régi adósságtól szabadulva, könnyítek a lelkemen e sorokkal. Irodalmunk egyénien különbözik európai társaitól abban, hogy nagyonis összenőtt a nyelvet adó nép sorsával s ideáljai, szépségkultusza erősen politikai, történelmi virágokkal koszorúzott. Irodalom és nép pajzs-testté nőtt. Sajátos tulajdonsága még, hogy lelke azonos a történelmi nemzetből kizárt „parasztság" pszichéjével. Csupán az államhatalom közigazgatási eszköze volt a latin. Nyelvét pár humanista latin verselőtől eltekintve, a néptől veszi. Legmagasabb szárnyalói líránknak mindig a népi mélyből valók. Nem divatosan népiesek, nem hozzá akarnak hasonulni, de mindről kisüthetjük, hogy ebből a talajból valók. így beszélhetünk típusköltőkről is, akik népükkel, a gyökérrel azonosak. (Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, Juhász Gyula, József Attila stb.) A tragikus jelző is gyakran odakívánkozik irodalmunk elé. A klasszikus görögség úgy vallotta, hogy a költők szenvedése nemzeti nyereség a literatúra síkján. Tán e hiedelem igazságát igazolja líránk európai nagysága is. A szabadság ideálja, az egyénieskedés, az örökös csillogás vágy, a szimbólumok ragyogtatása szintén e jegyekhez sorolható, hisz népdalunk szimbolizmusa felülmúlja a Verlaine-iskoláét. Mindenesetre ezek csak jegyek, melyeket az olvasó itt-ott lát előbukkanni, mint a karszti patakot, de együtt találni, valamenynyit egy költőnél, szinte alig lehet. De nem is azért soroltuk fel, hogy e sémára húzzuk Csokonai és Berzsenyi költészetét. Akkor úgy járnánk, mint éppen Csokonai által oktatott „azok a gyarló fordítók, kik nem az idegen nyelvet a mienkre, hanem a mienket akarják amannak a kaptájára szorítani". Mennyire gyarló kísérlet lenne az éppen e két, annyira fékezhetetlen s gyermekes költői szellem művé-